Legyen szó étteremről vagy az otthoni ebédlőasztalról, a só- és borsszóró megkerülhetetlen tartozéka bármelyik terítéknek. De nemcsak itthon, hanem az egész világban, pedig annyi fűszer van még, amivel lehetne ízesíteni. De miért pont a só és a bors lett a két kiemelt fűszer?

A só létszükséglet

A konyhasó avagy nátrium-klorid az idők kezdetétől közkedvelt ízesítője az emberiségnek. Sóra nem csak az íze miatt van szükségünk, a szervezet különböző metabolikus folyamatok miatt is igényli. Pont emiatt a történelemben kiemelt szerepet játszott, a só segítette a nagy birodalmak kialakulását és működését, egyfajta valutaként szolgált az emberek között.

Az ókori Rómában a katonákat (részben) sóban fizették. A latin sal, vagyis só kifejezésből eredeztetik az angol salary, azaz fizetés szó kialakulását is.

A bors mindenre jó

A bors népszerűsége Délkelet-Ázsiából indult, ahol az időszámításunk előtti 2. században is közkedvelt fűszere volt a thai, maláj és vietnámi konyhának. Mint a legtöbb erős fűszert, ezt is előszeretettel használták az ízesítés mellett különböző betegségek kezelésére. Úgy gondolták, hogy egyszerre jó székrekedésre és hasmenésre is, segít legyőzni a szívbetegséget, a sérvet, csillapítja az ízületi fájdalmakat, és szembetegségek esetén is használ.

De nem mindegy, hogy a bors milyen fajtájáról beszélünk. A római korban például a fekete bors egyáltalán nem volt divatos, a hosszú bors számított alapfűszernek, főleg azután lett közkedvelt nemesi körben, hogy elterjedt: fokozza a férfiasságot és csökkenti a váladéktermelést. Annyira népszerű volt, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegekbe tartozó emberek elkezdtek egy hasonló, de kevésbé drága fűszert keresni, amit a kereskedők örömmel nyújtották nekik a fekete bors formájában. Ezt sokkal egyszerűbben és olcsóbban lehetett szállítani a Római Birodalom területére, mert a hosszú borsnál sokkal nyugatabbra is lehetett termeszteni.

A fűszerek mozgatták a világot

A következő néhány évszázadban a fekete bors egyre népszerűbb lett, és gyakran ugyanúgy valutának használták, mint korábban a sót. A Római Birodalom bukása után a perzsák vették át az uralmat a fűszerexport felett. Ők felügyelték az útvonalat India és a mediterrán országok között, míg Itália később egész Európa fűszerpiacát uralta, ebből gazdagodott meg mesésen több városuk is. A fűszerbizniszben a bors mellett a fahéj, szegfűszeg, gyömbér és szerecsendió is komoly szerephez jutott.

A középkorban a fűszer olyan luxus volt, amivel csak a leggazdagabbak éltek, ők viszont hajlandóak voltak sok pénzt adni azért, hogy ízletesebb legyen az ételük. Azt se felejtsük el, hogy a perzsák majd később arabok uralta tengeri útvonalak, és az olaszok uralta európai fűszerpiac miatt próbált például Portugália új, olcsó útvonalat keresni Kínába, így jutottak el végső soron az európai felfedezők Amerikába. Ha országok képesek voltak ilyen expedíciókat indítani, hogy borshoz jussanak, könnyen el lehet képzelni, miért is hívták fekete aranynak.

A csili lett az új bors

A 17. század elejére csappant meg először a bors népszerűsége, miután Amerikában rátaláltak a pirospaprikára, és ezzel az európai étrend is kibővült. Majd ismételten XIV. Lajos szakácsai emelték vissza a a mostani előkelő helyére a borsot.

A Napkirály nagyon válogatós volt, és nem szerette, ha túlságosan fűszeres ételeket kell ennie, sőt a feljegyzések szerint azt vallotta, hogy a fűszerezés közönséges dolog. Kitiltotta az összes létező keleti fűszert a konyhájából, csak a só, a bors és a petrezselyem maradhatott. A fekete bors azért úszta meg a tiltást, mert pont elegendő csípősséget adott, miközben nem vette el az étel természetes ízét, és ez pontosan megfelelt a király igényeinek. Azóta is él egy olyan mondás, miszerint csak a fekete bors felel meg egy királynak.

Egyébként nemcsak ezt köszönhetjük XIV. Lajosnak, hanem az étkezéseket lezáró desszertet is. Abban az időben ugyanis együtt használták a sót és a cukrot, legalábbis a szakácsok együtt szolgáltak fel édes és sós ételeket. Ebből lett elege XIV. Lajosnak, így az ő udvarában kezdték a pincérek először a sós ételeket felszolgálni, majd az édessel fejezték be az udvari lakomákat.

A történészek szerint híre ment az úri fűszerezésnek és étkezési módnak, és egyre többen kezdték átvenni a szokást, majd lassan minden asztalra odakerült a só és bors. Érdekesség, hogy Ázsiában ez a szokás kevésbé elterjedt, ott szójaszósz vagy halszósz kerül inkább az asztalokra alapvető fűszerként.