A Nobel-békedíj az összes Nobel közül a legkülönösebb és a legtöbbet vitatott darab. Nem is véletlenül, elvégre még az olyan egzakt tudományokban, mint a fizika vagy a kémia is lehetetlen objektíven eldönteni, hogy melyik felfedezés vagy tudományos áttörés a fontosabb vagy nagyobb jelentőségű. Ez hatványozottan igaz az irodalmi Nobelre, és még ehhez képest is sokszorosan a békedíjra. Hiszen ki is mondhatná meg, és mi alapján, hogy ki tette a legtöbbet a világbékéért? Hát, a Nobel-bizottság megpróbálja megmondani, és ebből néha bizony fura eredmények születnek, például mint amikor 2009-ben Barack Obama úgy kapta meg a díjat, hogy csupán alig pár hónapja volt amerikai elnök, és olyan nagyon sokat tenni a békéért még esélye sem volt. Vagy 2012-ben, amikor az Európai Unió volt a díjazott, amit igazából senki nem értett.

Persze ezeket az eredményeket meg lehet magyarázni a béke-Nobel szimbolikus mivoltával, a sokszor politikailag motivált, diplomáciai üzenetnek számító, jelképes díjazásokkal. Aztán vannak azok az esetek, amiknél nincs magyarázat. (Vagyis persze van, ezért vagyunk itt.)

A legkirívóbb ilyen eset Adolf Hitler jelölése volt 1939-ben, abban az évben, amikor kitört a második világháború. Bár maga a jelölés februárban történt, amikor Lengyelország lerohanása még kicsit odébb volt, a náci Németország azért akkor már elég leplezetlenül készült a háborúra, túl volt Ausztria bekebelezésén, a hosszú kések éjszakáján, a nürnbergi törvényeken, a kristályéjszakán és még egy csomó más rémtetten, szóval a béke-Nobel pont olyan abszurd volt már akkor is, mint ahogy ma tűnik. Hogy hogyan kaphatott mégis jelölést Hitler, ahhoz előbb látnunk kell, milyen fura procedúra is a Nobel-díj odaítélése.

Béke-Nobelre meglepően sok embernek van jelölési joga, elég hozzá például a világ bármely országában a parlament tagjának lenni, vagy egyetemi professzornak különféle társadalomtudományok, a jog, a filozófia vagy a teológia területén. Minden évben több száz jelölés fut be, ezeket aztán a Nobel-bizottság először egy 20-30 fős névsorra szűkíti, majd ebből választja ki a végső nyertest. A többi jelölt listáját ezután ötven évre titkosítják. Így fordulhatott elő például az, hogy Jane Addams amerikai szociológus és békeaktivista csak 91 jelölés után kapta meg a díjat. És ez a rendszer vezetett Hitler jelöltségéhez is.

A náci Führert egy svéd szociáldemokrata parlamenti képviselő, bizonyos Erik Gottfrid Christian Brandt jelölte, de nem azért, mert nagy rajongója lett volna. Ellenkezőleg, a jelölés ironikus tiltakozás volt egy másik jelölés, a brit miniszterelnök Neville Chamberlainé ellen. Chamberlaint azért jelölték, mert tető alá hozta a müncheni egyezményt. Ez az egyezmény Csehszlovákia feldarabolásáról szólt, az európai nagyhatalmak gyakorlatilag feláldozták az országot, és egy jó nagy darabját odaadták a németeknek, hogy ezzel megakadályozzák a komolyabb háború kitörését. Akkoriban ezt sokan ünnepelték, persze utólag már tudható, hogy az égvilágon semmit nem akadályozott meg. Brandt már akkor is elhibázott lépésnek tartotta az egyezményt, és mélységesen felháborítónak, hogy Chamberlaint még díjazni is akarják ezért – így aztán felvetette, hogy ugyanennyire megérdemelné a béke-Nobelt az egyezmény túlsó oldaláról Hitler is.

A hivatalos jelölőlevele ugyan csöpögött a maró gúnytól – Hitlert például a béke földi hercegének nevezte benne, a Mein Kampfot pedig a Bibliához fogható jelentőségű alkotásnak –, a kortársai nem értették vagy nem akarták érteni a humort. A jelölésből komoly botrány lett, Brandtot fasisztának kiáltották ki, és kitiltották például svéd egyetemekről az előadásait. A jelölést ugyan visszavonta, de a Nobel-díjak hivatalos archívumában már örökre ott marad a nyoma.

Hitler egyébként több okból sem kaphatta volna meg a Nobelt. Egyrészt a háború miatt nem is osztották ki, másrészt 1935-ben ő maga tiltotta meg minden németnek, hogy elfogadja az elismerést. Ez Carl von Ossietzky díjára volt reakció, aki a német fegyverkezés elleni küzdelméért kapta meg a Nobelt. Ez komoly nemzetközi botrányt váltott ki annak idején, többen lemondtak miatta a Nobel-bizottságból, a norvég király pedig nem volt hajlandó elmenni a díjátadó ünnepségre. Ossietzkyt meg nem engedték el – éppen a Gestapo szoros felügyelete alatt volt kórházban tuberkulózissal, amit egy koncentrációs táborban szedett össze, ahová a nézetei miatt zárták. Bele is halt, még mielőtt a háború kitört volna.

A második világháború lezárása után aztán újra elkezdték kiosztani a Nobel-békedíjat. 1945-ben rögtön a jelöltek között volt Sztálin is, majd 1948-ban újra. Egyik alkalommal sem kapta meg.

(Borítókép:  Neville Chamberlain és Adolf Hitler Münchenben egy tárgyaláson 1938-ban - fotó: Heinrich Goffmann / Getty Images)