1452-ben egy magyar (más források szerint székely, esetleg dák) ágyúöntő, Orbán XI. Konstantin bizánci császár elé járult, és felajánlotta fegyverkészítői szolgálatait. A császár ennek nagyon megörült, mert megtetszett neki ez az akkoriban még újnak számító, bámulatos technológia, és szívesen beszerzett volna néhányat Konstantinápoly (a mai Isztambul) falára. Fel is fogadta Orbánt, de nem tudott neki elég pénzt felajánlani, és a nyersanyag, ami Orbán rendelkezésére állt, szintén alacsony minőségű volt, így az ágyúkészítő felkerekedett, és savoyai fordulattal az oszmánoknál keresett új állást.

II. Mehmed oszmán szultán is teljesen odáig volt Orbán tehetségéért, úgyhogy pénzzel, fémmel és ajándékokkal halmozta el, hogy maradásra bírja. A szultán cserébe csak annyit kért, hogy Orbán készítsen neki egy ágyút, amivel ledöntheti Konstantinápoly falait. Míg a bizánci fővárosban élt, Orbán alaposan tanulmányozta a falakat, így magabiztosan ígérhette meg a szultánnak, hogy olyan ágyút fog építeni, amivel nemcsak Konstantinápoly, hanem

Egyedül az ágyú lőtávolságában nem volt biztos, de ez Mehmedet nem zavarta kifejezetten, így hozzá is látott a munkához. Akkoriban az oszmán kutatás-fejlesztési részleg még gyerekcipőben járt, ezért Orbánnak mindent nagyon pontosan ki kellett számolnia, ha nem akarta, hogy egy nedves piros foltként emlékezzenek rá. Akkora ágyút tervezett, hogy az elkészítéséhez először új, óriási kemencéket kellett építenie.

Az ágyúk nagyágyúja

Két kemencét készített téglából, amiket kívül-belül kiégetett agyaggal vont be, és nagy kövekkel erősített meg, majd faszénnel takart be. Minderre azért volt szükség, mert a kemencéknek több mint 1000 fokot is ki kellett bírniuk. Korabeli források szerint úgy betakarták szénnel a kemencéket, hogy csak a szájuk látszott ki, és mikor először megrakták őket fával, még a tüzérség feje, a főfelügyelő, az imám és a müezzin is lelkesen dobálta beléjük a tüzelőt, hangos “Allah, Allah” kiáltások közepette. Miután egy napig hagyták bemelegedni, a fűtők megkezdték a munkát a különleges szerelésükben: a cipőjükön kívül csak egy olyan süveg volt rajtuk, ami a szemükön kívül mindent takart, karjaikra pedig vastag védőfelszerelést húztak a hő ellen.

Mikor a kohó eléggé felmelegedett (amit csak megtippelni tudtak), nagy mennyiségű rezet, ónt, valamint nagy eséllyel keresztény templomokból kölcsönvett bronz harangokat olvasztottak le. Orbán tudta, hogy a művelet nem annyiból áll, hogy egyszerűen minden fémdarabot bedobnak a kohóba: a kohósalakot óvatosan le kellett tisztítani az olvadt fém felszínéről, de közben az ón olvasztásával járó mérgező gázokkal is vigyázni kellett. Mindent, ami bekerült a kohóba, alaposan át kellett vizsgálniuk, mert ha nedvesen dobták volna be a fémet, akkor a keletkező vízgőz szétrobbantotta volna a kemencét. Mikor kellő mennyiségű rezet és ónt olvasztottak le, áldozatként még egy kis aranyat és ezüstöt is beszórtak a kemencékbe.

A prototípust Rumelihisarı erődjének tenger felőli falára szerelték fel. Az első éles teszt áldozata egy velencei kereskedőhajó volt, aminek a kapitánya nem akart fizetni azért, hogy áthaladhassanak a Boszporuszon. Válaszul a hajót egy 270 kilós kővel lőtték oldalba az új ágyúval, amitől azonnal elsüllyedt. A partra kievickélő matrózokat helyben kivégezték, a kapitányt pedig kivégzés után még karóba is húzták elrettentő példaként.

A város és az ágyúkészítő is elesett

Mivel a prototípus ilyen jól szerepelt, Mehmed egy kétszer nagyobbat követelt Orbántól. Az ágyúkészítő három hónap múlva egy több mint 8 méteres ágyúval állt elő, aminek majdnem egy méteres volt az átmérője, és közel 700 kilós lövedékeket is ki tudott lőni. Hogy ne robbanjon szét, a belső falát 20 centis tömör bronzzal vonták be.

Mehmednek annyira megtetszett, hogy Konstantinápoly ostromához rendelt néhány kisebb ágyút is Orbántól: 14 nagyot és 56 kisebbet. A szultán nagyjából 70 ezer fős serege valószínűleg magával vitte a kisebb ágyúkat, de a nagyobbakat már nem volt olyan könnyű utaztatni. 70 ökör és 1000 ember (vagy 10 ezer, a források eltérnek) húzta-vonta 225 kilométeren át Konstantinápolyig az ágyúkat, nagyjából 4 kilométer per napos sebességgel.

A nagyobb ágyúkat több kicsi támogatta, mivel azok viszonylag lassan lőttek. A Bazilikát Mehmed sátra előtt állították fel, hogy a szultán bármikor megcsodálhassa a behemótot. A nagy ágyút emelővel kellett helyre tenni, és nehezékekkel rakták körbe, hogy nagyjából a cél irányába lőjön, és a lövések után ne mozduljon el túlságosan. Az ágyú minden lövésével komoly károkat okozott a falban vagy a városban, ha fölé ment. Ennek ellenére nem volt kifejezetten praktikus, inkább megfélemlítésre volt jó. Minden lövés után olívaolajjal kellett leönteni, hogy a hideg levegő ne tágíthassa tovább a megjelenő repedéseket. Az ágyút naponta csak hétszer tudták elsütni, így a védőknek volt ideje befoltozni a könnyen javítható sérüléseket a városfalon.

53 napon át szóltak az ágyúk Konstantinápoly körül, mielőtt II. Mehmed hadai bevették volna a várost. Ezt azonban Orbán már nem élte meg. A Bazilika látványosan nehezen bírta a strapát, és Orbán próbálta gyorsan javítani a felmerülő problémákat, de az ágyú hat hét után megadta magát, és szétrobbant Orbánostól, mindenestől.

Nemcsak Orbán ágyúin múlott az oszmánok sikere, de nélküle akár máshogy is alakulhatott volna Bizánc sorsa.