1908 februárjában jelent meg a New York Timesban egy történet a csaló kutyáról, amit mindenki hősnek gondolt, miközben kifejezetten önös érdekek vezérelték.

Az újfundlandi kutya a gazdája Szajna menti házának a kertjét őrizte Párizstól nem messze, ahol a parton rendszeresen játszottak gyerekek. Egyik ilyen alkalommal beleesett a folyóba az egyik gyerek. A kutya meghallotta, hogy segítségért kiabálnak, a veszélytől mit sem tartva a folyóba ugrott, és megmentette a kis fuldoklót. A gyerek édesapja pedig egy hatalmas steakkel és finom falatokkal jutalmazta meg a kutyát, ami hamar a környék hőse lett.

Nem sokkal később a történet megismétlődött, a kutya újra megmentett egy gyereket, újra ínycsiklandó falatokkal jutalmazták, és már tényleg mindenki imádta a környéken, hiszen két életmentés rövid idő alatt igazi hősi teljesítmény.

A hatóságoknak szemet szúrt, hogy valami nem stimmel a környéken, hiszen a két eset még lehet a véletlen műve, de miután már sorozatossá váltak a mentések, attól tartottak, hogy bűnténnyel van dolguk. A feljegyzések szerint maguk a gyerekek sem tudták, hogyan vesztették el az egyensúlyukat, a közös pont az volt a történetekben, hogy ott termett a hős kutya, és boldogan segített nekik a partra jutni.

A hatóságok nyilvánvalóan szerették volna megelőzni a további eseteket, hiszen nem lehetett a végtelenségig arra számítani, hogy a tragédiákat megelőzi a hős kutya. Ezért miután már naponta estek gyerekek a Szajnába, felállítottak egy figyelőcsapatot, akik titokban nézték a partszakaszt, hogy tetten érjék a titokzatos vízbelökőt.

A megfigyelés során kiderült, hogy valójában a hős kutya várta ki a pillanatot, amikor egy-egy gyerek a folyó szélén játszik, és ő maga lökte be egy finom mozdulattal, hogy aztán kimenthesse, és megegye a megmentőnek szánt méretes hússzeleteket. 

Hogy a felfedezés után mi történt a kamuhős kutyával, arról már nem szól a cikk, de valószínűleg jó darabig nem kapott jutalomfalatokat.