Parkolni lehet kultúremberhez méltóan, tankönyvbe illően, ahogy azt az autóvezető tanfolyamon tanultuk; lehet tahó módon, egyszerre két mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyet foglalva, középkategóriás német autónkkal a hipermarket bejáratánál; vagy a közértnél kirakott vészvillogóval, a villamos elé pont egy centivel belógva; és lehet úgy, ahogy csak keveseknek adatik meg a világon: a valaha épült legnagyobb hadihajók fedélzetén.

Sokunkban él a sztereotipikus kép az Egyesült Államok haditengerészetének zászlóshajóiról, a repülőgép-hordozókról: hatalmas úszó szigetvárosok, amiken több ezer matróz szolgál, a fedélzeten vadászbombázók nyüzsögnek, amiknek katapult segít a levegőbe emelkedni a képtelenül rövid felszállófedélzetről, és fékezőkábelek segítenek megállni a képtelenül rövid landolósávon. Ha nincs mozgósítás, gyakorlat, akkor méltóságteljesen szelik a habokat, a harci repülőgépek fölhajtott szárnyakkal sorakoznak a fedélzeten, miközben mögöttük a Nap lassan lebukik a Csendes-óceán vöröslő horizontja mögé.

És van egy ritkán látott, egyáltalán nem mindennapi, de annál banálisabb oldala az USA legmasszívabb tengeri csapásmérő egységeinek: ha úgy adódik, képesek autóparkolóvá alakulni. Mindebből elég keveset lát az átlagember, de ha célirányosan keresgélünk, és belemerülünk az amerikai haditengerészet különféle archívumaiba, akkor meglepő és kissé vicces fotókra bukkanhatunk, amiken a vadászbombázók helyét civil gépkocsik foglalják el százával, mintha Amerika Chevrolet-kkel és Fordokkal akarna épp egy ellenséges flottát térdre kényszeríteni.

Hogy mit keresnek személyautók a repülőgép-hordozók fedélzetén, szép akkurátusan leparkolva, mintha egy pláza hatalmas parkolójában várnának tulajdonosaikra, akik a multiplex moziban épp a Top Gunt izgulják végig? A magyarázat egyáltalán nem bonyolult.

Innen indul a küldetésekre, ide tér vissza azok teljesítése után, ezekben zajlik az alapvető karbantartás, a készletek föltöltése, ezen kikötővárosok elkülönülő részeiben laknak a tisztek és a matrózok családjai. Jelenleg Norfolk, Bremerton, Yokosuka és San Diego a szolgálatban lévő amerikai repülőgép-hordozók bázisai, de ez nem egy állandó állapotot jelent: bizonyos időközönként új várost jelölnek ki állomáshelyül a hajóknak – leggyakrabban a nagyjavítás idejére költöznek a hajók a bremertoni Kitsap haditengerészeti bázisra, ahol szárazdokkos nagyjavításokra is van lehetőség.

Márpedig ha egy repülőgép-hordozó költözik, akkor költözik az egész pereputty: a szolgálati helyüket váltó matrózok viszik magukkal ingóságaikat, egyebek mellett autóikat is,

(Ennek a költöztetési módszernek külön neve is van: Opportune Lift, azaz OPLIFT program.)

Mindez a végletekig motorizált Amerikában azt jelenti, hogy akár 3-400 autó is lehet a fedélzeten, és körülbelül ugyanennyi a fedélzet alatti hangárokban. Az autók a repülőgépek le-fel mozgatására kialakított lifteken jutnak a hajó fedélzetére, ahol persze nem elég a kéziféket behúzni: a matrózok fékezősarukkal biztosítják be őket, hogy ne adj isten az óceánba ne guruljanak egy kissé viharosabb úton. A költözés idejére a hordozón szolgáló légi század repülőgépei szárazföldi katonai reptereken vesztegelnek, és várják türelmesen, hogy visszafoglalhassák tengeri parkolóhelyeiket a sok röpképtelen Chevrolet-től és Fordtól.