1922-ben a német hiperinfláció soha nem látott méreteket öltött. Az első világháborúból vesztesként kikerülő Német Birodalmat ugyanis hatalmas jóvátétel fizetésére kötelezték a győztesek, viszont a háború alatt egyébként is elértéktelenedett papírmárkát nem fogadták el. Ezért a németek egyrészt elkezdték külföldi devizára váltani a saját fizetőeszközüket, másrészt pénzt nyomtattak mindenféle fedezet nélkül. Ez pedig nagyon gyorsan hihetetlen mértékű inflációhoz vezetett.

 

Nincs B terv

A németek gazdaságilag is mindent megtettek, hogy az első világháborút nyertesen zárják. Például úgy döntöttek, hogy felfüggesztik a német márka aranystandard rendszerét, vagyis azt, hogy az ország valutájának értékét törvény által meghatározott módon az arany értékéhez kötik. Ezzel tették lehetővé, hogy továbbra is finanszírozni tudják a katonai kiadásokat. Ez nyilvánvalóan óriási kockázatot jelentett, és nem számolt azzal az eshetőséggel, hogy nem ők nyerik meg a világháborút. A nagy terv az volt, hogy amennyiben győznek, akkor a probléma úgyis meg van oldva, hiszen a jóvátételekből és más nemzetek által fizetett vagyonokból ezt a gazdaságilag meglehetősen kockázatos döntést ellensúlyozni lehetett volna. De a terv nem jött össze, 1918-ra ott állt Németország vesztesként, a márka értéke már így is a felére zuhant, rengeteg nemzetközi hitelt is felhalmoztak, és erre jöttek még rá azok az összegek, amiket jóvátételként kellett fizetni.

Az 1920-as évekre csak rosszabb lett a helyzet, ekkor ugyanis Németország végképp úgy viselkedett, mint egy kétségbeesett adós, a szakembereik pedig mintha csak ajtótámaszként használták volna a makroökonómia tankönyveket. Gyakorlatilag bármilyen áron hajlandóak voltak külföldi valutát vásárolni, csak hogy eleget tudjanak tenni a fizetési kötelezettségüknek. Ez nyilvánvalóan tovább rontotta a márka értékét, olyannyira, hogy havi 3,25 millió százalékot esett havonta, azaz nagyjából 49 óránként megduplázódtak az árak.

Sztrájkok, leállások és még mélyebbre süllyedés

1923-ra már annyira nem tudták fizetni az adósságaikat, hogy az ország ipari központja, a Ruhr-vidék is belga és francia fennhatóság alá került. Ez természetesen olaj volt a tűzre, a kormány arra kérte az ott dolgozókat, hogy ne engedjenek a megszállásnak, és ne vegyék fel a munkát. Azt ígérték, hogy ennek ellenére is megkapják a fizetésüket az államtól. A sztrájkok, a leállások és a kialakult helyzet nyilván még tovább gyengítette a német gazdaságot, és a munkabeszüntetések miatt egy újabb nemzetközi konfliktus felé kezdtek sodródni.

A franciák egyre keményebben léptek volna fel, hiszen az ő gazdaságuk is bajban volt, így a jóvátételekre szükségük lett volna. Az angolok közben inkább a németekkel kezdtek el szimpatizálni, mert nem nézték jó szemmel a francia imperialista törekvéseket. Végül az Egyesült Államok és Charles G. Dawes közbeavatkozására csökkentette és halasztotta a követeléseket. A Dawes-terv egyik lényeges eleme az volt, hogy a német fizetőképességet kell visszaállítani, ehhez Amerika kölcsönt adott Németországnak, további hiteleket helyezett kilátásba, és új fizetőeszköz bevezetésére kötelezte az országot. Dawes munkájáért Nobel-díjat kapott 1925-ben, de terve csak rövid ideig segített, hosszú távon megbukott.

A francia megszállás elleni harc részeként arra kötelezték a Reichsbankot, hogy egyre több bankjegyet nyomtassanak. Míg 1923 májusában 8,3 milliárd márka értékű bankjegy volt forgalomban, ez a szám novemberre 400 trillióra emelkedett. Pedig a német emberek mindennapjait már az elég abszurddá változtatta, mikor 50 billióra emelkedett a bankjegyek száma.

Talicskával hordták haza a pénzt

A dolgozók a bérüket bőröndökben és talicskában vitték haza – és maga a táska vagy a talicska értéktartóbb volt, sok esetben többet is ért, mint a pénz, amivel teletömték. Mivel drága volt a tapéta, így jobban megérte pénzzel tapétázni, és annyira értéktelenek voltak a bankjegyek, hogy azt használták gyújtósnak, sőt a gyerekek is azzal játszottak az utcákon.

A boltban már el sem fogadták a papírpénzt, inkább cserekereskedelmet folytattak, hogy valamennyire megmaradjon a termékek értéke, hiszen 1923-ban egy tojás árából 5 évvel később már 500 milliárd tojást lehetett volna venni.

1923-ra egyre többször fordult elő, hogy valaki megrendelt egy ételt, amit már nem tudott kifizetni, mire kivitték az asztalhoz. Egy anekdota szerint Hamburgban egy férfi rendelt egy 5000 márkás kávét, majd később még egyet, aztán kihoztak neki egy 14 ezer márkás számlát. Mikor rákérdezett, a pincér azt mondta neki, hogy érdemesebb lett volna egyszerre kirendelni mindkettőt, mert a két rendelés között majdnem duplájára nőtt a kávé ára. Olyan sztorikat is találni ezekből az időkből, hogy egy fiút elküldtek két kenyérért a szülei, de a boltba menet megállt focizgatni, aminek az lett a vége, hogy mire elért a boltba, a pénzből már csak egy kenyeret tudott venni. Vagy hogy valaki kint hagyott egy táskányi pénzt az utcán, és a pénz hiánytalanul megmaradt, a táskát viszont ellopták.

A krízis 1923 telén enyhült, amikor az állam bevezette az új pénznemet, a Rentenmarkot, amiből egy egészen pontosan 1 000 000 000 000, azaz egybillió régi weimari papírmárkának felelt meg, és a világban is nagyjából hasonló lett az új márka árfolyama, mint a háború előtt a régié volt.

(Borítókép: Elosztás előtt álló szükségpénz a német Reichsbankban  a hiperinfláció idején / Wikipedia)