A kaliforniai Livermore tűzoltóállomásán az egyik villanykörte 1901 óta működik. A Shelby Electric Company által gyártott izzó testesíti meg a modern ipar legnagyobb félelmét, vagyis hogy valami túl sokáig és túl jól működik, és ezért nem vesznek újat belőle az emberek. A 118 éve működő villanykörte természetesen nagyon érdekli az embereket, ezért egy ideje webkamerával is lehet nézni. Az oldalon azt írják, hogy  a kamerát  már többször ki kellett cserélni, mert tönkrement, viszont a körte nem adja fel. 

1924. december 23-án nem azért gyűltek össze Genfben nagy elektronikai cégek vezetői, hogy kitalálják, mivel lepjék meg a munkásaikat karácsonyra, hanem hogy megegyezzenek minden idők egyik legnagyobb összeesküvéséről, a nagy villanykörtemutyiról.

A legnagyobb cégek vezérei ültek össze: a német Osram, a holland Philips, a francia Compagnie des Lampes és az amerikai General Electrics képviselői. Miközben az utcán a karácsonyi fények világítottak, ők életre hívták a Phoebus kartellt, ami alapjaiban változtatta meg a világot.

Az a jó, ha minél hamarabb újat kell venni

A Phoebus kartell titkos megállapodása szerint a szervezet a világ izzópiacának ura, mindegyikük a saját nemzeti és regionális zónájában meghatározott darabszámmal dolgozik. Közös feladatul tűzték ki, hogy olyan villanykörtéket kell készíteniük, amik rövidebb ideig bírják. Előtte az átlagos villanykörték 2000-2500 órát működtek, vagyis aránylag ritkán vettek újat az emberek. Erre a problémára álltak elő azzal a megoldással a kartell tagjai, hogy

Aki ettől eltért, azt pénzbüntetéssel sújthatták. Ezzel megalkották a tervezett elavulás fogalmát, amivel természetesen az eladások növelése volt a cél. A piacvezetők villanykörtéi jobb minőségűek és nagyobb erejűek lettek, meg persze drágábbak is. Az, hogy mi a vásárló érdeke, egyáltalán nem foglalkoztatta őket, csak hogy nagyobb legyen a profitjuk.

Másfél évtizeden át, vagyis 1939-ig, a második világháború kitöréséig működött a Phoebus, és addig nem is volt semmilyen verseny a piacon, a fejlesztések sem arra irányultak, hogy az élettartam hosszabb legyen. Azóta gyakorlatilag nincs olyan cég, ami a tervezett elavulás eszméjét ne érezné valamennyire a sajátjának, és ne eszerint tervezné legalább részben a termékeit.

Mentségükre szóljon, hogy nem volt azért egyszerű életük az izzógyártóknak a 20. század elején. Az elektromosság terjedése és az olyan új típusú világítások, mint például a biciklilámpa, az autók lámpái vagy az utcai világítás, új kihívásokat és egyben új lehetőségeket jelentettek a vállalkozóknak. A lehetőségre sokan rá is ugrottak, ami miatt a verseny hatalmas lett. Viszont egyik szereplő sem tudott rendesen tervezni, legyen szó kis izzóműhelyekről vagy nagyvállalatokról. Az Osram eladásai például a megállapodás előtti években nagyot estek. 1922–23-ban 28 millió izzót adtak el Németországban, míg az előző évben 63 milliót. Nem csoda, hogy ők voltak a legnagyobb támogatói annak, hogy létrejöjjön a kartell.

Igaz, már az 1900-as évek elejétől voltak különböző szövetségek az iparban, de azok leginkább az új technológiákról szóltak, és hogy ki hogyan használhatja mások szabadalmait, illetve milyen mennyiségi korlátozásoknak kell ehhez megfelelni – de összességében ezek sem hozták azokat a sikereket, amiket a Phoebus kartell jelentett a gyártóknak.

Nekik köszönhető, hogy minden elromlik, miután lejár a garanciális időszak

Papíron teljesen ártatlanul hangzott a Phoebus koncepciója: gyakorlatilag egy olyan szervezet volt, mintha szövetségbe tömörültek volna az izzógyártók, hogy a gyártókapacitásaik ésszerű kihasználásával magas színvonalú termékeket állítsanak elő, és ezzel is biztosítsák, hogy az villanykörték, lámpák hatékonyan és megbízhatóan szolgálják a fogyasztók igényeit. Ez az alapvetés az összes izzóra kiterjedt, nem csak a villanykörtékre, de például a melegítőlámpákra és az orvosi lámpákra is. Ehhez az eszmeiséghez több cég is csatlakozott, többek között a magyar Tungsram is. Papíron a terveik között szerepelt az is, hogy megosztják egymással a szabadalmakat és a tudásukat, és hogy olyan technológiákat fejlesztenek ki közösen, amik hosszútávú megoldást jelentenek az iparágnak. Azt persze nem taglalták, hogy itt elsősorban nem arra gondolnak, hogy sokáig működjön az izzó, hanem hogy például ne jelenjenek meg folyton újabb foglalatok, amikkel nem kompatibilisek a régi izzók.

Az 1000 órás működést azért volt nehéz elérni, mert itt nem arról volt szó, hogy rossz minőségű villanykörtét kell gyártani, ami hamar tönkremegy. A cél az volt, hogy úgy tűnjön a vásárlóknak, magas minőségű, jó fényerejű és megbízható villanykörtét vettek, ami 1000 órát, vagy megközelítőleg annyit kibír. Más magyarázatok szerint az 1000 órára csökkentett üzemidőre elsősorban az alacsonyabb fogyasztás miatt volt szükség. 

Azt már nem kell tudniuk, hogy alapesetben kétszer ennyit is bírt volna. Abban viszont nagyon következetesek voltak a kartell tagjai, hogy nemcsak akkor büntettek ha, túl sokáig bírta az izzó, de akkor is, ha túl gyorsan kiégett, illetve ha valaki túllépte a mennyiségi korlátozást. Sőt, a Phoebus rendszeresen be is vizsgáltatta a termékeket, hogy egészen biztosak legyenek abban, hogy az esetleges kilengések csak a véletlen művei, és nem próbálkozik meg valaki azzal, hogy titokban tartósabb izzókat gyárt.

A kartell sikeresen működött, és a következő években drasztikusan csökkent az izzók élettartama. A fejlesztéseik és a kutatóik munkája pedig csak arra korlátozódott, hogyan lehet még pontosabban megközelíteni az ezer órás élettartamot.

Bár a Tokyo Electric tagja szintén volt a szerveződésnek, arra semmilyen ráhatásuk nem volt, hogy a kisebb gyártók milyen izzókat állítanak elő. Azok pedig elkezdtek olcsóbb és hasonló tudással rendelkező villanykörtéket árulni. Mivel a japánok ragaszkodtak a minőségi termékekhez, ott nem is értek el nagyobb sikereket. Az európaiak viszont kísérletezőbb kedvűek voltak, szívesebben maradtak a szinte azonos tudású, de olcsóbb égőknél. Később megjelentek a belső viták és küzdelmek is, ahogy minden kartell életében, de a Phoebus vesztét mégsem ez, hanem a második világháború okozta.