Tengeralattjárókat először az amerikai polgárháborúban vetettek be a hadtörténelem során, de igazán az első világháborúban mutatták meg igazán, mire képesek (hogy aztán a másodikban már minden hajós rettegjen tőlük a világtengereken). A német tengeralattjáróktól eleinte azt várták a háborúban, hogy felderítő feladatokat lássanak el, illetve vízi aknákat telepítsenek; a fő ellenségüknek számító angolok nem is féltek különösebben a közvetlen találkozástól.

1914 nyarán már felmerült a brit Admiralitásban, hogy a járőrflottáik sérülékenyek lehetnek a német tengeralattjárók váratlan támadásaival szemben, de míg az admirálisok erről vitáztak, az Északi-tengeren a járőrök továbbra is elsősorban ellenséges rombolókra és cirkálókra voltak felkészülve. Többek között az a miniflotta is, ami Arthur Christian ellentengernagy vezetésével hajózott ki szeptember 16-án Hollandia partjaihoz, hogy ott járőrözzön.

A flotta egyik páncélozott cirkálóján, a 12 ezer tonnás HMS Aboukir fedélzetén 725 matróz között teljesített szolgálatot a mindössze 15 éves Wenman Wykeham-Musgrave tengerészkadét, a neves Osborne-i Royal Naval College diákja, régi tengerész dinasztia sarja.

Szeptember 22-én hajnalban egy német tengeralattjáró, a később legendássá vált (az egyetlen tengeralattjáró, aminek a teljes legénységét Vaskereszttel tüntette ki II. Vilmos császár) SM U-9-es közelítette meg a brit hajókat. Véletlenül került oda, eredetileg Ostend kikötőjénél kellett volna szállítóhajókra vadásznia, de egy vihar miatt kénytelen volt lemerülni és eltávolodni a parttól. Reggel 6:20 körül nagyjából 500 méteres távolságból az U-9 sebészi pontossággal lőtte ki az Aboukirt. A torpedó becsapódása nyomán a hajó gépházát elöntötte a víz, a motor azonnal leállt.

Mivel a tengeralattjárót nem vették észre a britek, azt gondolták, hogy aknára futottak, így segítséget kértek a konvoj másik két cirkálójától. Az Aboukir sérülése azonban túl súlyos volt, a találat után 25 perccel a hajó az oldalára fordult, majd 5 perc alatt elsüllyedt. Egyetlen mentőcsónakot sikerült csak a vízre bocsátani, a tengerészek többsége úszva próbált menekülni. Közöttük volt Wykeham-Musgrave is, aki pontosan tudta, hogy az életéért úszik: amint a hajó a víz alá merül, örvény keletkezik, ami mindenkit lehúz a környéken.

A kadétnak sikerült az egyik közeledő cirkáló, az HMS Hogue felé úsznia, ahol a fedélzetre is húzták a vízből. Időközben a német tengeralattjáró a felszín közelébe emelkedett, hogy a periszkópjával körbenézzen odafenn, így felfedte magát a britek előtt. A Hogue legénysége össztüzet nyitott az U-9-esre, ami válaszként kilőtt két torpedót, majd sietve lesüllyedt. A Hogue telitalálatot kapott, a kapitány öt percen belül elrendelte a hajó elhagyását. 7:15-kor a Hague elsüllyedt, a legénység - köztük a még meg se száradt Wykeham-Musgrave - úszva próbált a harmadik, a közelben hajózó cirkáló, az HMS Cressy közelébe jutni. A Cressy szintén látta a német tengeralattjárót, tüzet nyitott, illetve megpróbálta egyszerűen elgázolni azt - de az U-9-nek sikerült gyorsabban süllyednie, mint hogy bekövetkezzen a rájuk nézve jó eséllyel végzetes karambol. Menekülés közben még kilőtt a Cressyre két torpedót nagyjából egy kilométeres távolságból, majd visszaóvakodott 500 méteres távolságra, és útjára engedte az utolsó torpedóját is.

A Cressyt az utolsó két torpedó 7:30 környékén kapta el, miközben a másik két hajó túlélőit mentette a tengerből. Wykeham-Musgrave éppen a fedélzetre kászálódott, amikor a harmadik hajó is elkezdett süllyedni alatta. A végkimerülés határán levő kadét uszadékfába kapaszkodva igyekezett a víz felszínén maradni, végül egy holland halászhajó szedte fel és juttatta biztonságba.

A német tengeralattjáró akkumulátorai a végét járták, így lesüllyedt biztonságos mélységbe, és csak másnap emelkedett fel újra, hogy a felszínen, teljesen védtelenül evickéljen haza (a víz alatti közlekedésre már nem volt elég energiája). A három brit hajó elpusztítása közel 1500 tengerész halálával járt. A háború végéig az U-9 még 13 brit és egy orosz hajót süllyesztett el.

Wykeham-Musgrave, aki mindhárom hajón ott volt, és mind a három pusztulását túlélte, leszerelt a haditengerészettől, de később, a második világháború előtt újra csatlakozott, és végül a kapitányi rangig vitte. 1989-ben, 90 éves korában halt meg. A három brit hajó roncsai a holland partoktól nagyjából 40 kilométerre, 30 méteres mélységben nyugszanak az Északi-tenger fenekén, néha búvárok látogatják őket.