Nem volt könnyű az 1920-as években texasi bankárnak lenni. A vidéki településeken gyakran csak egy-két rendfenntartó járőrözött, akiknek esélyük sem volt minden bankrablást megállítani. A Texasi Bankárszövetség az évtized vége felé megunta, hogy a bankrablók gyakorlatilag egymás kezébe nyomják a kilincset a bankjaikban – napi 3-4 bankot is kiraboltak ebben az időszakban –, így egy mai szemmel nézve elég kemény intézkedést hoztak: a Halott Bankrabló Jutalmi Program keretein belül mindenki, aki rablás közben lelő egy bankrablót, kérdés nélkül kap 5000 dollárt (mai pénzben nagyjából 22 millió forintot). Hogy megelőzzék az élelmes, magas fájdalomküszöbű vállalkozókat, a pénz csak akkor járt, ha a bankrabló bele is halt a sérüléseibe.

Ugyan a vérdíj kicsit magasnak tűnhet, de az intézkedés nagyon jó képet ad az amerikai kultúráról, pontosabban a fegyveres jófiú mítoszáról. A mai napig sok fegyvertartáspárti amerikai szerint megfékezhetőek lennének az erőszakos bűncselekmények, ha mindenki fegyverrel az oldalán mászkálna, mint a vadnyugaton. Ez persze nem igaz, bár ez a fegyvertartás szószólóit nem feltétlenül érdekli.

A 20-as évek texasi bankárai is a vadnyugat gyermekei voltak. Az intézkedés szerintük egy szükséges rossz volt, mivel a bűnözők csak egy dologtól tartanak: attól, hogy meghalnak. A bűnözői elme szerintük csak az erőszakot képet felfogni - hát azon szóltak hozzá.

Az élelmes helyiek ennek persze nagyon megörültek, és csoportosan, felfegyverkezve olyan útszakaszok mellé táboroztak le, ahol gyakran menekülnek a bankrablók egy sikeres buli után. Abba sajnos nem gondoltak bele, hogy az arra járók egy része nem bankrablásból menekül, hanem csak arra jár. 1928-ban ezért nyitottak tüzet a Gulf Oil Company nevű olajcég felderítőjére, akiről azt hitték, hogy aznap reggel kirabolt egy helyi bankot. Ugyan a felderítő megsebesült, de túlélte a támadást, annak ellenére, hogy a lövések nagy része fejmagasságban érte az autója szélvédőjét. Szerencséjére az első lövés után lebukott a kormány alá, és csak nyomta a gázt.

Az esetet nem hagyhatta szó nélkül a Nyugat-Texasi Olajfelderítők Szövetsége, és erős hangvételű panasztáviratot küldtek a kormányzónak, aki az ügy kivizsgálására a texasi rangereket jelölte ki. Az a Frank Hamer is részt vett a nyomozásban, aki később Bonnie-n és Clyde-on rajtaütött. A nyomozás során Hamer hamar rájött, hogy a vérdíj kitűzése óta csak nőtt a bankrablások száma, és sok bankrablót valójában helyi rendőrök vertek át, hogy gyorsan meggazdagodjanak a vérdíjból.

Az újságíróknak beszélt olyan esetekről, ahol gyanútlan embereket azért béreltek fel bankrablásra, hogy lelőhessék őket.

Nem hallgathatok tovább, túl sokat láttam. Túl sok olyan úgynevezett bankrablót ismerek, akik belehaltak ebbe, akik valójában csak birkák voltak, akiket hazug emberek, akik rosszabbak, mint bármilyen bankrabló, akiket elvileg halva akarnak látni, a halálukba küldtek.

– mondta Hamer a sajtótájékoztatón.

Példának hozott egy stentoni esetet, ahol a seriffhelyettes és annak egy barátja négy mexikói munkásnak állást ajánlott. Azt mondták nekik, hogy várjanak a bank mellett, majd eloldalogtak. Nem sokkal később rejtélyes okokból kigyulladt a közeli templom, így a stentoniak azzal voltak elfoglalva, és senki nem figyelt a négy munkásra. Egyszer csak a seriffhelyettes és a cimborája felkiáltottak, hogy a mexikóiak ki akarják rabolni a bankot, és elkezdtek lőni rájuk. Kettő azonnal meghalt, egy megsebesült.

Ugyan a bankárok azt ígérték, hogy nem tesznek fel kérdéseket, a rendőrök nem állítottak ilyet, így hamar fény derült a két férfi bűnére, akiket el is ítéltek. A Bankárszövetség nagy duzzogva kicsit átírta a vérdíj szövegét legálisan megölt bankrablóra.

A vérdíj az igazi bankrablókat nem nagyon érintette, tovább élték a fénykorukat. Egy biztosító cég jelentése szerint csak Dallasban 1920 és 1929 között 17-ről 965-re nőtt a betöréses rablások száma. Ez a 30-as évek közepéig tartott, amikortól a bankrablások már szövetségi bűnténynek számítanak, amibe már az FBI is beleüti az orrát.

A Lőj le egy bankrablót! program 1964-ig futott, bár a 30-as évek után már valószínűleg nem történt sok kifizetés.