Rengeteg japán családnak kellett végignézni egészen a múlt század elejéig, hogy szeretteik egy rejtélyes betegségnek áldozatul esve borzalmas kínok között meghalnak. Először a lábuk dagadt fel, beszédük pedig furcsa módon lelassult. Ezután végtagjaik érzéketlenné váltak és lebénultak, álladó remegés gyötörte őket, és egy csepp víz sem maradt meg bennük: folyamatosan hánytak.

A halál rendszerint szívelégtelenség következtében állt be. Senki sem ismerte a betegség okát, sem a gyógymódját. Csak a nevét ismerték: kakke.

Olyan elterjedt volt a kórság az arisztokrácia köreiben, hogy a kakkét minden gazdag család személyesen tapasztalhatta meg. A császári családban is sokan áldozatául estek. Meidzsi (Macuhito) császár unokahúga is elhunyt 1877-ben, maga a császár pedig mintha a kór krónikus formáját hordozta volna: egész életében romlott-javult az állapota. Meidzsi felvilágosult személyiség volt, ezért jelentős erőforrásokat fordított az országot nyomorító kakke kutatására. A túlélése múlt azon, hogy gyógymódot találnak-e a kakkéra. Nem egyszerűen az ő személyes túlélése, de az egész japán császári rendszer fennmaradása volt a tét.

A császári család, illetve az elit tagjait az rettentette meg legjobban, hogy a kakke nem a szegényeket sújtotta, mint egy rendes betegség, hanem az uralkodó osztályt, különösen a városlakó arisztokráciát. Innen kapta a kakke másik nevét is, Tokió régi neve alapján:

A kakke évszázadokon keresztül irtotta a japán hatalmasokat, és nekik fogalmuk sem volt arról, hogy mi okozza, és hogyan lehet védekezni a „fertőzés” ellen. Hiába menekültek a hegyekbe, zárkóztak el mindenki elől, a kakke kórokozója rájuk talált. Ez - ma már tudjuk – azért volt így, mert nem is létezett semmiféle kórokozó, a kakkét nem fertőzés okozta. Hiánybetegség volt, és a fehér hántolt rizs volt felelős érte.

A csillogó fehér rizs Japánban fontos státuszszimbólumnak számított, hiszen a rizs hántolása és mosása nagyon időigényes, ezért drága munka volt. A gazdagságukat kimutatni vágyó gazdagok gyakran csak fehér rizst ettek, semmi mást (mintha kenyér helyett is kaviárt fogyasztottak volna). Ezzel szemben a szegények hántolatlan barna rizst vagy teljesen más gabonát (például árpát) ettek.

A rizsszemek héjának eltávolítása ugyanis eltávolított egy esszenciális tápanyagot, a B₁-vitamint (vagyis a tiamint). A B₁-vitamin rengeteg sejtanyagcsere-folyamatban szerepet játszik, viszont az állatok képtelenek maguk előállítani, így a táplálkozással kell felvenniük. Ha nincs elég tiamin a táplálékban, hiánybetegség alakul ki. Ezt Japánban kakkének, a világ egyéb részein inkább beriberinek nevezik. A név szingalézül végletesen gyengét jelent, és ez jól leírja a betegség fő ismérvét: a beteg végtagjai egy idő után már képtelenek megtartani a súlyát, majd már mozgatni sem tudja őket.

Ebből persze semmit sem sejtettek a 19. századi Japánban, pedig az orvosok (a gazdagok erős motivációt jelentő pénze segítségével) tényleg mindent megpróbáltak. Sokan a nyirkosságot sejtették a kór hátterében, mások gyógynövényekkel próbálkoztak, de semmi. A valós okok ismerete nélkül is volt azonban néhány gyógyító, aki véletlenül meggyógyított egyes embereket.

A 18. században egy Giuzan Kacuki nevű orvos a kakkét kapott szamurájokat vidékre küldte Edóból, mert úgy hitte, az edói víz a ludas a kakkében. Persze nem az volt, minthogy azonban vidéken nem nagyon lehetett hántolt rizshez jutni, többen is meggyógyultak ettől a beavatkozástól. Azok az orvosi rendelvények is hatásosnak bizonyultak, amelyek (véletlenül) tiamintartalmú növények fogyasztását írták elő.

A 19. század végének technológiai fejlődése, ironikus módon, még súlyosabbá tette a kakkehelyzetet, amely most először kitört az arisztokrácia köreiből, és már az alacsonyabb rendű tömegeket kezdte pusztítani. Feltalálták ugyanis a rizshántoló gépet, így zuhanni kezdett a fehér rizs ára, amelyhez így már a közemberek is hozzájutottak. És ők is megbetegedtek – természetesen. Ahogy tömegesen hullottak az erőteljes hadi fejlesztés következtében felduzzasztott hadsereg és haditengerészet tagjai is, akiket a jobban eltartható fehér rizzsel etettek.

De a megoldás is a haditengerészettől érkezett. Takaki Kanehiro Londonban tanult orvosnak, majd hazatérve a haditengerészet kórházában lett a kakkegyógyítás vezetője. felfigyelt arra, hogy a betegség inkább csak a legalacsonyabb rangú tengerészeket érinti. A legtöbben a fogdába zárt emberek közül betegszenek meg, és ahogy haladunk felfelé a ranglétrán, egyre kevesebben. A hierarchia leginkább az élelmezés minőségében nyilvánult meg, így Takaki (helyesen) azt feltételezte, hogy az étkezés a ludas.

Javasolta, hogy a japán tengerészek is egyék ugyanazt, mint a nyugatiak (akikre nem volt jellemző a beriberi), de az drága lett volna, és a matrózok nem is voltak hajlandók kenyeret enni. Végül az utolsó csepp a pohárban egy külföldi kiküldetésen lévő kadétosztály tragédiája lett. 1883-ban 370 japán kadét indult csendes-óceáni körútra, érintették Hawaiit, Dél-Amerikát és Új-Zélandot is. Az út során 169-en lettek kakkésok, és 25-en meghaltak.

Takaki kijárta, hogy kísérletet végezzenek: pontosan ugyanazon az útvonalon küldtek végig egy másik hajót, más kadétokkal. Most azonban a tengerészek kenyeret és húst is ettek, kötelezően. Az út közben folyamatosan megfigyelés alatt tartották őket az orvosok. Takaki kilátásba helyezte, hogy ha a kísérlet elbukik, és megint tömegesen hullanak a tengerészek, öngyilkos lesz.

A Cukuba nevű hajó dicsőségesen ért haza, csak 16-an kaptak beriberit, és ők voltak azok, akik a parancs ellenére sem ettek kenyeret és húst. Takaki nem teljesen találta el az okokat, hiszen ő a fehérjehiányra gyanakodott. Szerencsére azonban a hús túl drága volt, így a haditengerészet inkább árpából pótolta a fehérjét – és az árpa véletlenül tiaminban is gazdag.

De a hadsereg ellenállt. Az ő (Japánban képzett tradicionális) orvosaik nem hittek az árpában, illetve a nyugati képzettségű orvosoknak, így a katonáik továbbra is rizst ettek. Ennek eredményeképpen az 1904-es orosz japán háború alatt 27 ezer japán katona halt meg beriberiben, és 47 ezer a harc közben. Ezután bevették az árpát a hadsereg fejadagjaiba is. Takaki végül megdicsőült, nemesi címet kapott, és országszerte így ismerték: az árpabáró.