Nem egészen egy hónapja írtuk meg azt a nagyszerű hírt, hogy bakelit lemezen is megjelennek a kultikus Studio Ghibli filmzenéi, azonban hiába tűnik elsőre teljesen ártalmatlannak a sztori, így is volt, akit mélységesen felháborított. Persze nem azért, mert az illető gyűlöli a japán animációs filmeket, vagy a zenéjüket, hanem azért, mert bakelitnek hívtuk a hanglemezt. Most bizonyára sokan nem értik, hogy mi ezzel a probléma, pedig a felháborodás indokolt, a hanglemezeket ugyanis soha nem gyártották bakelitből. De akkor miért hívja Magyarországon mindenki bakelitnek őket?

Bakelit, az sose volt

Az egész történet 1888-ban kezdődött, amikor Emile Berliner feltalálta a gramofont, ami működési elvében ugyan megegyezett a fonográffal, azonban henger helyett egy lapos korongról, hivatalos nevén a barázdás hanglemezről játszotta le a hangot. Ez eleinte keménygumiból készült, aztán pár évvel később a Délkelet-Ázsiában élő lakktetű váladékából kinyert sellak lett az ipari sztenderd – illetve egészen pontosan egy részben sellakból, részben palából, vagy mészkőből álló egyveleg.

A sellakborítású lemezek gyártása 1918-ban, Berliner szabadalmának lejártakor indult be igazán, a lendület pedig jó darabig ki is tartott. Dacára annak, hogy a lakklemezek méretéből, és az 1925-ben állandósított 78-as fordulatszámból adódóan elég limitált volt a rögzíthető zeneszámok hossza, ez pedig a zene akkori fejlődésére is nagy hatással volt.

A műanyagipar fejlődésével a harmincas években már feltűntek újabb, jobb anyagok is, a második világháború után pedig a rideg és törékeny sellak helyett egy hajlékonyabb, kevésbé törékeny, alacsonyabb zajszintet és lényegesen hosszabb élettartamot nyújtó alapanyagot fejlesztettek ki.  Ez volt a vinil-klorid és a vinil-acetát kopolimerje, az acetilcellulóz-polivinilklorid, ami az angolszász országokban vinyl néven terjedt el. Eközben a lemeztechnika is megújult: a Columbia Records 1948-ban mutatta be a magyar származású Goldmark Péter Károly által kifejlesztett mikrobarázdás lemezt, tíz évvel később pedig az első sztereó lemezek is megjelentek.

A vicc, ami túl jól sült el

A fentiek fényében elég nehéz kitalálni, hogy honnan jött a bakelit elnevezés Magyarországon. A manapság reneszánszukat élő hanglemezek anyaga jellemzően még mindig a már emlegetett acetilcellulóz-polivinilklorid, vagy más hőre lágyuló műanyag, míg a bakelit hőre keményedik, rideg, törékeny,

Ránézésre persze valamennyire hasonlít a régi, sellakból készült hanglemezekre, ami egyes esetekben megmagyarázhatja a félreértést. Emellett létezik egy sokkal szórakoztatóbb magyarázat is. A cédék megjelenése után a magyar műszaki és a zenei szcénában a bakelit egy viccesnek szánt szleng volt a hanglemezekre, de a dolog végül annyira kinőtte magát, hogy a közbeszédbe is bekerült. 

Emiatt van az, hogy mostanra gyakorlatilag mindenki a bakelit kifejezést használja, jó eséllyel nem is azért, mert meg lenne győződve arról, hogy bakelitből vannak a lemezek, hanem egyszerűen mert a hanglemeznek magyarul ez a berögzült neve. Sok esetben a szaküzletek, és más hozzáértők is így hivatkoznak rájuk, mert ezt tutira mindenki megérti, úgyhogy hiába helytelen papíron, valószínűleg nem mostanában fog kikopni a közbeszédből.

Források: Magyar Narancs, Wikipédia

(Borítókép: Teréz körút 23. (Lenin körút 77.), Ravill hanglemezbolt. / Fotó: KOTNYEK ANTAL / Fortepan )