Míg régen a narancssárga mellény volt a közutakon dolgozó munkások megszokott öltözete, az utóbbi évtizedben inkább a neonzöld (ízlés szerint: -sárga) hódít azok körében, akiknek fontos, hogy a járművek, munkagépek vezetői már messziről kiszúrják őket tarka háttér előtt is. De miért pont a rikító zöld színre figyel fel az emberi szem elsőként?

Ahogy azt már az általános iskolában is megtanítják, az emberi retinában az elektromágneses spektrum három különböző hullámhossztartományára érzékeny fotoreceptorok, a csapok érzékelik a színeket. Vannak csapok, amelyek a kék színre, vannak, amelyek a zöldre, mások a pirosra a legérzékenyebbek. A látható fény hullámhossztartománya nagyjából 400-tól 700 nanométerig terjed, a tartomány alján van a kék, tetején pedig a piros. Pontosan a közepén pedig a zöld.

A retina a középső hullámhosszokra, konkrétan az 555 nanométeres hullámhosszú fényre a legérzékenyebb. Az ilyen színű fény stimulálja a legtöbb csapot, és ezáltal ez generálja a legerősebb ingerületet, amely eljut agyunk látókérgéig. Ez történetesen a neonzöld (vagy neonsárga). De miért pont ez a szín vált a legláthatóbbá számunkra? A csapok felépítésének, sejttani mechanizmusainak megváltoztatásával könnyen lehetne teljesen más szín is kitüntetett szerepű. Így feltételezhető, hogy az emberi evolúciónak volt szerepe ebben.

Nem nehéz jelentőséget társítani a zöld színnek az emberelődök szempontjából. Mielőtt az ember elkezdte gyökeresen átalakítani a környezetét, a mérsékelt és a trópusi éghajlati övben szinte minden zöld volt. Zöld környezetben talált magának az ember búvóhelyet, zöld növényeket gyűjtögetett, és az általa vadászott állatok is zöld növények közé bújtak.

A főemlősök színérzékelése a legtöbb állaténál jobb. Mi és közeli rokonaink nagyobb felbontásban látjuk a színeket, több árnyalatot vagyunk képesek megkülönböztetni, és hatékonyabban ismerjük fel a zöld háttér előtt feltűnő egyéb színű tereptárgyakat (például érett, ehető bogyókat és hasonló állatokat), mint sok más állat.

A növények színváltozása gyakran árulkodik frissességükről és ehetőségükről. Vagyis összességében evolúciós előnybe kerülhet az az állat, amely hatékonyabban látja a színeket. Ha az élőhelyen rengeteg a zöld, amihez képest kell megkülönböztetni minden mást, akkor a zöld színre való különös érzékenység lesz a szelekciós előny legfontosabb forrása.

Közvetítés az 1967-es wimbledoni tornáról, fehér labdákkal 

A szín iránti preferencia az élet minden területén megjelenik, némelyiket – természeti jelenséghez illő módon – David Attenborough-nak köszönhetjük. A modern tenisz első százegynéhány évében fehér labdákat használtak, de amikor elkezdődtek a színes televíziós teniszközvetítések, kiderült, hogy ezeket rosszul látni az akkori, igencsak rossz felbontású, frissítési frekvenciájú és színhűségű képernyőkön. Pláne, amikor Wimbledonban játszanak fehér labdákkal a kötelezően fehérbe öltöző játékosok.

Attenborough, a BBC 2 akkori intendánsaként 1972-ben elérte a Nemzetközi Teniszszövetségnél (ITF), hogy változtassák meg a labdák színét. Ekkor jött be az új szín, amely majdnem tökéletesen megegyezik a neonzöld láthatósági mellények színével, hivatalosan mégis „optikai sárgának” nevezik, és a fehér mellett ez az egyetlen színváltozat, amelyet az ITF hivatalos teniszversenyeken elfogad.

Nem kell meglepődni, hogy ugyanazt a színt egyszer zöldnek, máskor sárgának nevezik, hiszen a színek hullámhossztartományainak határai többé-kevésbé önkényesen lettek kijelölve, így az emberek különböznek abban, hogy a határon egyensúlyozó hullámhosszokat melyik kategóriába sorolják. Ugyanez a helyzet a türkizzel is, amelyet van, aki kéknek lát, más pedig nem tud nem zöldnek látni.