Nemrég kidurrant a kriptobuborék, de előtte volt már dotcomőrület is, meg néhány másik globális vagy regionális hóbort, ami gazdasági válsághoz vezetett. Ilyennek tartják az 1636-37-es nagy holland tulipánmániát is, ami miatt elvileg családok mentek tönkre, emberek a csatornákba ugrottak kétségbeesésükben, és végül már csak majmok árulták a tulipánokat.

A tulipánbuborékról szóló elbeszélések szerint mindenki rávetette magát a frissen megjelent luxuscikkre. Még az is virággal üzletelt, akinek csak egy lyukas garas lapult a malomperselyében. Egy virágot akár több százszor is továbbadtak, hiszen nem a birtoklása volt a lényeg, hanem az, hogy mindenki gyorsan meggazdagodjon. Néhányan egész házak árát költötték el a tulipánra, még olyanok is, akinek ezt az otthona bánta. Mikor már a fél ország öngyilkosságot követett el, hogy elkerülje az adósok börtönét, a kormány beavatkozott, és beszüntette a tulipánkereskedelmet, bár a gazdaság ekkorra már helyrehozhatatlan károkat szenvedett.

Anne Goldgar nem volt benne biztos, hogy valóban ilyen drámai volt a helyzet, ezért nekiállt kutatni a 17. századi nagy tulipánmániát. Meglepő módon arra jutott, hogy az eddigi elképzeléseink teljesen hamisak,

A tulipán pont jókor került Hollandiába: az országba dőlt a pénz, újabb és újabb kereskedelmi lehetőségek jelentek meg. Azok, akik eddig csak műalkotásokat és csecsebecséket gyűjthettek, megörültek a színes virágnak, hiszen így végre új luxuscikkre költhették hirtelen jött vagyonukat. A módos kereskedőknek a tulipán státusszimbólum volt, a tanultságot és a tehetősséget jelképezte. Ahogy nőtt a kínálat, az árak is emelkedtek, mert akkor még nem volt olyan egyszerű a virág termesztése. Mivel ugyanolyan felesleges luxuscikknek számított, mint mondjuk egy szép, színes kagyló, nem számított kifejezetten őrültségnek sokat költeni egy tulipánra.

Az eddig népszerű elképzelésekkel szemben a tulipánkereskedelmet nem úgy kell elképzelni, mint egy durva napot a Wall Streeten: a virágokat az emberek családon belül, esetleg barátoknak, szomszédoknak adták tovább, a legtöbb üzlet a kocsmákban folyt le. Vállalatok alakultak, amik kézbe vették a termesztést és a terjesztést. Az árak se szöktek az egekbe. Igaz, volt egy 5000 holland guldenes tulipán (ez egy jó ház ára), de kevesen költöttek 300 gulden fölött (egy jó mesterember éves fizetése). Igaz, hogy ez sem kevés pénz, de a legtöbb virág olcsóbb volt, és leginkább olyanok költöttek többet, akiknek volt miből.

1637 elején hirtelen megemelkedtek az árak, és az emberek elkezdtek túltermelési válságtól tartani, így kipukkant a buborék. Ekkor még minden tulipán mélyen a földben lapult, így valós pénzmozgás nem történt, amíg át nem lehetett őket adni, nagyjából fél évvel később. Így aki pénzt vesztett az összeomláskor, ezt csak névlegesen tette. Aki papíron vásárolt és el is adott tulipánt a nagy tulipánmánia idején, gyakorlatilag nem vesztett semmit. Csak azok zártak rosszul, akik fizetségre vártak, ők pedig jellemzően olyanok voltak, akiknek ez nem volt akkora csapás. 

Goldgar egy feljegyzett öngyilkosságot sem talált, aminek köze lett volna a tulipánokhoz, de még csődöt se jelentett senki a virágok miatt. A holland gazdaság semmit nem érzett az egészből, a kormány pedig nem nagyon szabályozta a piacot, így az egész mánia ellen csak lassan lépett fel, és akkor is leginkább azért, hogy az embereket rávegye, hogy egymás között intézzék el a vitás eseteket.

A krach után a holland szatirikus dalszerzők és írók ádázul lecsaptak a mániára, és túlzásokkal figurázták ki. Ezeket később írók átvették és tényként közölték, 1840-ben pedig még egy angol könyvben is szerepelt a tulipánmánia komolyan vett fiktív története. Manapság ezek a fikciók már tankönyvekben és közösségi oldalakon is terjednek.