Kevés olyan orvos van, akire annyira ráillik, hogy a hivatása az élete, mint Frederick Banting, pedig kortársai sosem tartották kiemelkedően jó orvosnak. Mégis alapjaiban változtatta meg az orvostudományt. Papnak indult, de ott az első évben megbukott, így átment a torontói orvosi egyetemre, mert ott alacsonyabbak voltak az elvárások. Nem teljesített túl jól, de azért rosszul sem, aztán az első világháború kitörése után, 1914-ben jelentkezett a seregbe, de a rossz szeme miatt nem vették fel. Aztán egyre nagyobb szükség lett katonai orvosokra, ezért gyorsított képzésben megkapta a diplomáját, és egy angliai kórházba szállították.  1918-ban a frontra küldték, egy szilánktól megsebesült a keze, de még így is 16 órán át látta el betegtársait.

1919-ben visszatért Kanadába, a torontói gyerekkórházban sebészeti gyakorlatot végzett, de nem tartottak igényt a munkájára. Magánpraxisba kezdett, ami szintén nem igazán jövedelmezett, ezért már akvarelleket is festett, csak hogy legyen némi pénze, de ebből sem lett milliomos. Az egyetemen részmunkaidőben tanított tanársegédként, mindig lelkiismeretesen készült az óráira.

Pont egy ilyen felkészülés alkalmával jutott eszébe egy módszer, amivel talán izolálni tudná azt az anyagot, amiről már sejtették, hogy a hasnyálmirigy termeli, és a vércukorszintet szabályozza. Már el is nevezték inzulinnak, annak ellenére, hogy tulajdonképpen semmit sem tudtak róla. Azt viszont tudta Banting, hogy ha sikerülne izolálni, az sokat segíthetne a cukorbetegeken - viszont ezt eddig lehetetlenné tette a hasnyálmirigy által termelt fehérjebontó enzim. Banting azt olvasta a szakirodalomban, hogy ha a hasnyálmirigy vezetéket elzárják, a fehérjebontó enzimet termelő sejtek elhalnak, de az úgynevezett Langerhans-szigetek sejtjei tovább működnek. Azt gondolta, így talán sikerrel izolálni lehet az inzulint.

Az ötletét másnap elmondta a professzorának, aki azt javasolta, hogy keressen maga mellé munkatársakat. Torontóban J.J.R. Macleod professzorral vette fel a kapcsolatot, aki nem igazán lelkesedett az ötletért - javarészt amiatt, mert ő meggyőződéssel hitt abban, hogy az idegrendszer felelős a vércukorszint szabályozásáért. De kiadta a tanítványának, Charles Bestnek, hogy segítsen Bantingnak.

A kezdeti eredmények nem voltak túl biztatóak, de annyi eredményt fel tudtak mutatni, hogy Macleod újabb embert adott a kísérletekhez James Collip biokémikus személyében, és Banting is fizetős állást kapott. 1921-ben sikerült az áttörés, és izolálták az inzulint, majd 1922-ben az első klinikai kísérletre is sor került. A tesztalany, a 14 éves, cukorbetegségben szenvedő Leonard Thompson látványosan jobban lett Banting szerének befecskendezése után.

A siker kapujában Banting attól tartott, hogy a sokkal tapasztaltabb, önmagát remekül eladó Macleod ellopja az ötletét. El sem ment az Amerikai Orvosok Társaságának 1923 májusi konferenciájára, ahol Macleod bejelentette a felfedezést, amit az orvosok felállva tapsoltak meg.

Banting nem a pénzre pályázott, sőt eredetileg azt sem szerette volna, ha a szabadalomra rákerül a neve.

Macleod és Banting megosztva nyerte meg a Nobel-díjat, az ezzel járó pénzt elnegyedelték, hogy egyenlő arányban részesüljön belőle mindenki, aki a dolgozott a kutatáson. Társaikkal, Charles Besttel és James Collippal jelképes egy dollárért adták el a szabadalmi jogot a Torontói Egyetemnek, mert azt akarták, hogy mindenki számára elérhető legyen az életmentő inzulin.

Ma Banting és társai forognak a sírjukban

A gyógyszergyárak meglepő módon nem osztják a felfedezők etikai nézeteit, ma már világszerte kiugróan magas azok aránya, akik egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a megfelelő dózist. Különösen nagy gond ez Amerikában, ahol a cukorbetegek magas aránya a nehezen megfizethető egészségüggyel találkozik.

Rendszeresen szó esik a szabályozásról, de nem igazán történt előrelépés, egyedül Coloradóban hoztak egy olyan szabályozást, hogy attól függetlenül, hogy egy embernek mennyi inzulinra van szüksége, az maximum havi száz dollárba kerülhet. Ígéretek vannak arra vonatkozóan is, hogy a különböző biztosításokkal kedvezően lehet hozzájutni majd egy havi adaghoz.

Mivel magyarázzák ezt a gyógyszergyárak?

Az Egyesült Államok a globális inzulinpiac 15 százalékát fogyasztja, és hozzávetőlegesen a gyógyszergyárak inzulinból származó bevételeinek a felét adja. Ha pedig a gyárak emelhetik az árat, akkor miért ne emelnék, főleg olyan helyeken, ahol az egészségügyben több biztosítós rendszer működik, és magas azoknak a száma, akinek nincs semmilyen egészségbiztosítása. Ehhez képest az egybiztosítós országokban sokkal nagyobb a kormányok mozgástere, hogy kordában tartsák az árakat. Ha ez nem tetszik a gyógyszercégeknek, az egész piacot elveszthetik, mert például hirtelen vényköteles lesz egy gyógyszerük, vagy nem támogatja az állam. A kiesett bevételeket többek között a hatalmas, jobbára fizetőképes és a szabad piacú Amerikán hajtják be, és szinte csak a lelkiismeretükre van bízva, hogy mennyiért adják a gyógyszert. Akkor is, ha az életmentő. Illetve főleg akkor, hiszen ott nincs más választása az embernek, mint hogy megvásárolja, bármennyibe is kerül.

(Borítókép:  Underwood Archives/Getty Images)