Úgy tűnik, a koronavírus Olaszországban sokkal nagyobb kommunikációs válságot robbantott ki a tényleges egészségügyi vészhelyzetnél. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az olasz hatóságok által nyilvántartott 470 fertőzött kevesebb mint felét ismeri el "központilag" is megállapítottnak, a fertőzöttek fele még kórházi kezelésre sem szorul, és a vírus továbbra is csak az idős emberek közül szed áldozatokat. A hatóságok nyilatkozatait csütörtökre már a bocsánatkérések uralták, miszerint a koronavírus megjelenése után kaotikus és félreérthető hangsúlyokkal terhelt kommunikációt követtek, ami felesleges pánikkeltéshez vezetett.

Ennek következtében zártak be az iskolák, a kulturális intézmények, fújtak le 7 ezer koncertet, kulturális eseményt, vásárt, konferenciát, és rohamozták meg az élelmiszerüzleteket még a járvány gócpontjának számító Lombardiától több száz kilométernyire található vidékeken is. Az olasz tartományi, kormányzati és városvezetők ma már leginkább a normális élethez való visszatérésre buzdítják a polgárokat. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy az olasz hatóságok kezdeti, drákói lépéseinek – elsősorban az Indexen testközelből bemutatott karanténnak – köszönhető, hogy a pánik lekörözte a vírust; ezek következtében a fertőzés terjedésének üteme az ötödére esett vissza, és a vesztegzár alá helyezett településeken belül sem szaporodtak el a koronavírusos betegek.

Szóval ebben a helyzetben talán nem pánikkeltő annak a csaknem hétszáz évvel ezelőtti világjárványnak a felemlegetése, amely szintén olasz földön lépett először európai partokra, és ami ellen elsőként vették fel a harcot drákói szigorral felállított karanténnal.

Az olasz történelmi emlékezetbe mélyen bevésődött a karantén intézménye, hiszen a módszert csaknem hétszáz évvel ezelőtt is pont a mostani koronavírus gócpontjában, Lombardiában alkalmazták elsőként sikerrel a világtörténelem legpusztítóbb járványával, a pestissel szemben – még ha ekkor inkább fordítottan is, nem a fertőzötteket bezárva, hanem az egészségesek városát lezárva a fertőzöttek előtt.

Egyébként maga a „karantén” szó is olasz eredetű, a „negyven nap” (quaranta giorni) kifejezésből származik, és onnan ered, hogy a 15. században a pestist visszatérő vendégként fogadó Velence ennyi várakozási időt írt elő a városba belépni kívánó külföldi hajóknak és embereknek. A rendelet legelső, 1377-ből származó változata a Velencei Köztársaság uralma alatt álló Ragusában (a mai Dubrovnikban) még csak harminc napos várakozásról szólt, szóval a karantént akár trentinénnek is hívhatnánk a „harminc” (trentine) után.

Globalizáció + fejletlen egészségügy = katasztrófa

A rágcsálókat nyüstölő bolhák által hordozott pestisbaktérium valamikor az 1310-es évek elején váltotta ki az első nagyobb járványt Kínában, ahonnan a Selyemúton haladó karavánokkal került a közép-ázsiai kereskedővárosokba. Európában a pestis pusztításának híre megelőzte a fertőzést, utazók számoltak be arról, hogy egész régiók néptelenedtek el, Mezopotámia, Szíria nagy múltú városaiban „halomban állnak a temetetlen holtak”.

Mivel az információ ekkortájt legfeljebb szekérnyomnyi sávszélességen terjedt, a még meg nem fertőzött területek abszolút felkészületlenül álltak a pestis előtt. De Európának még egy korai figyelmeztetés esetén sem lett volna sok esélye, hiszen a kontinenst borzalmas állapotban érte a pestis. A járványt megelőző évtizedek kiemelkedően csapadékos és hűvös évtizedei miatt a gabona termésátlagai borzalmasak voltak, egymást követték az éhínségek, és a helyzeten az állandó háborúk és felkelések sem segítettek. A lakosság nagy része alultápláltan, legyengülve találta magát szemben a különlegesen agresszív kórral. Itáliában az összeurópai trendeket földrengések, áradások és – modern jelenségként – bankcsődök is súlyosbították.

Járványszempontból az is kedvezőtlen előjelnek bizonyult, hogy a természeti és háborús csapások ellenére Európa kifejezetten sűrűn lakott kontinens volt, régiói intenzív kapcsolatban álltak egymással: klerikusok áramlottak a nagy katolikus zsinatokra, itáliai kereskedők találkoztak flandriai kollégáikkal a champagne-i vásárokon, Barcelona és Marseille, Genova és Velence kikötőibe Marokkótól Örményországig mindenhonnan áramlottak a hajók. Ez a mini globalizáció nem csak az áruknak és az eszméknek, hanem a pestisnek is bejáratott útvonalakat biztosított – különösen igaz volt ez a Földközi-tenger közepébe lógó olasz csizmára.

A pestis 1347 őszén Szicíliát, majd következő évben Itália két legnagyobb kikötővárosát, Velencét és Genovát támadta meg, de hamarosan a szárazföld belsejében fekvő városok is sorra kerültek. Néhány régióban a halálozási arány elérte a 60 százalékot. A védekezést megnehezítette, hogy a kornak fogalma sem volt arról, mivel is állnak szemben, a járványok terjedéséért a „miazmát”, azaz a bomlástermékekből áradó rossz levegőt tették felelőssé. A miazmaelmélet ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyta a személyes higiénia fontosságát, és olyan haszontalan tanácsokat adott az embereknek, mint hogy hordjanak magukkal illatos virágokat a rossz levegő ellen, vagy – mint az ikonikus maszkban járó pestisdoktorok esetében – vegyék körül magukat mindenféle erős aromát árasztó esszenciával. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sokan isteni büntetésként fogták fel a járványt, amit leginkább monumentális vallási körmenetekkel, szent ereklyékkel vagy radikális vezekléssel (például önostorozással) lehet megszüntetni.

Zsarnoksággal a fertőzés ellen

Azonban a miazmaelméletből mégiscsak le tudtak vezetni néhány valóban működő közegészségügyi szabályt, például azt a pofonegyszerű elvet, hogy a fertőzötteket – akik a koronavírustól eltérően rettentő feltűnők voltak, különösen a bubópestisesek a bevérzett, duzzadt nyirokcsomóikkal – távol kell tartani az egészséges emberektől. A legtöbb városban egy idő után próbálkoztak valamilyen karanténfélével, a toszkánai Pistoia például utazási és kereskedelmi korlátozásokat vezetett be, betiltották a piacokat és a holtak városba szállítását is. Azonban a pestis végül mindenhol győzedelmeskedett, és csak a tél állta útját.

De még ez a működőképesség is relatív, mert Robert S. Gottfried Black Death (Fekete halál) című könyvének adatai szerint az itáliai városokban jellemző 40-50 százalékos halálozási arány helyett lakosságának „csak” a 15 százaléka veszett oda.

A milánói karantén viszonylagos sikerére alapvetően három magyarázattal találkozni:

1. Teli has: a Pó-síkság termőföldjeit és az Alpokon átvezető kereskedelmi utakat ellenőrző Milánó már a 14. században is az itáliai gazdaság motorjának számított, melynek lakossága Európa többi részéhez képest kevésbé sínylette meg az előző évtizedek nélkülözéseit.
2. Kíméletlen zsarnokság: a kor itáliai városállamait jellemzően valamilyen kollektív döntéshozó testület irányította, és ahogy Joseph Patrick Byrne A Pestis Enciklopédiájában megjegyzi, a városvezetések csak elvétve neveztek ki a járvány kezeléséért felelős tisztségviselőket, ha mégis, ezek 200 éven keresztül nem orvosokból álltak (nem mintha a korabeli orvostudomány sokat tudott volna segíteni). Milánót azonban 1227 óta a Visconti-család kormányozta. Rendkívüli helyzetben – különösen a kor viszonyai között – jól jött, hogy a hatalom egyetlen kézben, Lucchino Visconti herceg vasmarkában összpontosult, ő ugyanis nem csak el tudta rendelni, de be is tudta tartatni az intézkedéseket, gyorsan és hatékonyan tudott eszközöket és forrásokat rendelni a sürgető feladatokhoz.
3. Kegyetlen következetesség: a karantén sikere vagy összeomlása leginkább azon múlik, milyen gyorsan sikerül felállítani, mennyire fedi le a fertőzött személyeket, és mennyire tudja őket elszigetelni az egészséges emberektől. A karantén elleni első védővonal a városkapuknál húzódott, ahol az őrök minden belépni vágyót alaposan megvizsgáltak, nem mutatja-e a pestis látványos tüneteit. Aki pestises volt, azt elhajtották. De a pestis így is felütötte fejét a falakon belül. És mivel egészségügyi rendszer ekkor még nem létezett – létrejöttében viszont nem kis része volt a pestis tapasztalatainak – Milánóban az egyházközségeknek kellett jelezniük a fertőzésgyanús személyeket, akiket azonnal kitoloncoltak a városkapun túlra, és kunyhókban vagy egyszerűen az erdőkben húzhatták meg magukat, „amíg vagy meg nem gyógyultak, vagy meg nem haltak”. De az is előfordult, hogy amikor egy családban valakin jelentkeztek a bubópestisre utaló kelések, akkor a herceg a ház összes nyílását befalaztatta, a lakók pedig bent pusztultak.

Milánón így viszonylagos épségben vonult át a pestis, mely utána az 1350-es évek elejéig végigdúlta Európát, maradandó hatást gyakorolva a kontinens politikai, gazdasági, kulturális és vallási fejlődésére. Azonban a pestis ezután sem távozott végleg, és újabb hullámait már Milánó is megsínylette: 1361-es visszatérése 50 ezer áldozatot követelt, 1630 tavaszán pedig a karanténoknak soha nem kedvező karneváli szezonban kezdődő járvány a város akkori, 130 ezres lakosságának több mint a felét elvitte.