150-200 évvel ezelőtt az utcák egészen más képet mutattak, mint manapság. Közösségi térként szolgáltak, a legtöbben nem is a házaikban, hanem azok előtt élték az életüket: ott beszélgettek, ismerkedtek, vásároltak és árultak. A lovaskocsiknak óvatosan kellett lavírozniuk a figyelmetlen gyalogosok között, és ennek gyakran baleset lett a vége.

A 20. század elején aztán eléggé megnehezítette a helyzetet az automobil elterjedése. Ezek a csúcstechnológiás járművek akár több mint 40 km/h-s sebességet is képesek voltak elérni, így a balesetek gyakran halálos kimenetelűek voltak. Leggyakrabban időseket és gyerekeket ütöttek el, így a közvélemény hamar a száguldozó autósok ellen fordult. Az újságok az ilyen esetekről nagyon részletesen tudósítottak, a bírók leggyakrabban emberölésért ítélték el az autóvezetőket, függetlenül a baleset körülményeitől. Az elütött gyerekek gyakran szobrot vagy emlékművet kaptak, az autó pedig sokáig felesleges luxuscikknek számított.

A '20-as évekre a halálos balesetek száma csak nőtt és nőtt, az autóellenes társaságok pedig sebességkorlátozást követeltek, és nem is csak a ma ismert táblás módszerrel: azt akarták, hogy minden autóba szereljenek egy eszközt, ami egyszerűen nem engedi, hogy az autó túllépje a városának sebességkorlátját. 1923-ban Cincinnati 42 ezer polgára írt alá egy petíciót, hogy minden helyi autóban legyen ilyen eszköz, és 40 km/órára korlátozza az autók sebességét. Az automobil-árusok bepánikoltak, és minden autótulajdonosnak írtak egy levelet, hogy lépjen fel a tervezet ellen.

Kansas Cityben már 1912-ben törvényt hoztak arról, hogy csak gyalogátkelőnél lehet átkelni az utakon, de a frissen összeállt autóslobbi elkezdett azért küzdeni, hogy az egész országban letereljék a gyalogosokat az útjaikról. Herbert Hoover (akkoriban még pénzügyminiszterként) kormányülést hívott össze, hogy megalkossák az új évszázad autós szabályait. Így született meg 1928-ban a Helyhatósági Közlekedési Rendeletmodell (egy 1925-ös Los Angeles-i törvény alapján), ami leginkább a gyalogosok jogait korlátozta. Ezt a modellt azért hozták létre, hogy bárhol be tudják vezetni az országban.

Ez papíron jól hangzott, de elég nehéz volt megváltoztatni a jelentős többségben lévő gyalogos nép hozzáállását, hisz ők több ezer éve uralták az utakat. A rendőrök se nagyon foglalkoztak a dologgal (ahogy manapság se), és a bírókat sem érdekelték az ilyen ügyek. Az autólobbi két lehetséges megoldást eszelt ki.

A Nemzeti Automobil Kereskedelmi Kamara létrehozott egy távirati programot az újságok számára: ha egy újságíró beküldte nekik egy baleset körülményeit, abból ők másnapra ingyen cikket írtak – nyilván arra kihegyezve, hogy a buta gyalogos már megint milyen balga mód viselkedett, úgy kell neki, minek ment oda. Jobban tette volna, ha betartja a szép új törvényt.

A gyerekekkel kezdték: az amerikai autóklub (AAA) az iskolákba vitte a kampányt, és plakátokon hirdette, hogy a jó gyerek körülnéz és használja a zebrát. Már a modell elkészítése előtt is ezen dolgoztak: 1925-ben egy álbíróságon egy 12 éves gyerek esetét tárgyalták, aki átszaladt az úton. A társaiból álló esküdtszék egy hét táblatörlésre ítélte. Joseph Stromberg azt írta, hogy az autólobbi hatásosabb eszköznek találta a megszégyenítést, mint bármilyen bírságot. A drogok elleni kampányokhoz hasonlóan nem csak veszélyesnek, hanem ostobának mutatták a szabálytalan átkelést.

Az autós szervezetek nyomására a rendőrök nem csak csendben megbüntették a szabálytalankodókat, hanem sípoltak, kiabáltak, ahogy tudtak, a nőket néha még fel is kapták és visszavitték a kiindulási oldalra. Színészeket ódivatú jelmezekbe és bohócruhába öltöztettek, majd az utcára küldtek, hogy szabálytalankodjanak - hogy mindenki lássa, hogy csak egy bolond fut át az úton rossz helyen. A csúcs egy 1924-es New York-i kampány volt, amiben egy Ford T-Modellel lassan egy bohóc mögött mentek, és néha óvatosan elcsapták.

Merészebb honfitársaink, akik angolul fogyasztanak filmet, könyvet, sorozatot, jól ismerhetik a jaywalking kifejezést, ami a nem szabályos gyalogátkelést jelenti. Ma már nem egyszerű megfejteni, ki lehetett Jay, és hol sétálhatott, hogy róla neveztek el egy szabálysértést, de aki beszéli a kora 20. századi amerikai szlenget, az tudja, hogy "jay" nagyjából annyit jelentett akkoriban, hogy faragatlan, vagy egyenesen tahó. Ezzel is azt akarták elérni, hogy mindenki lenézze a szabálytalan gyalogosokat. Ez az akkoriban meglehetősen sértő kifejezés arra utalt, hogy ez a bunkó még azt se tudja, hogy kell viselkedni a civilizációban.

Ma már azonban tudjuk, melyik kifejezés maradt fenn. A világtörténelem egyik leghatásosabb propagandakampánya révén ma már minden gyalogos tudja, hol a helye (bár biztos elég néptelen lenne a Mindig Zebrán Átkelők éves találkozója).

(Borítókép: Chicago Illinois USA 1912. / Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)