Nehéz időket élünk, ami nem először fordul elő az emberiséggel. A mindennapok problémáiból gyakran zenével, versekkel, történetekkel menekültünk, bár mostanában talán népszerűbbek a filmek, sorozatok, videójátékok. Ezeknek a médiumoknak az is lehet a dolguk, hogy egy időre elfelejtesse velünk a külvilág borzalmait, vagy legalább más borzalmakat mutassanak be, hogy elfelejthessük a sajátunkat.

Ehhez képest 1912-ben, egyetlen hónappal a Titanic katasztrófája után már el is készült a hajó sorsát feldolgozó film,

Dorothy Winifred Gibson 22 éves volt, mikor felszállt a balszerencsés hajóra, de már ekkor is népszerű színésznő volt. Énekelt Broadway-darabokban, modellként ő volt az eredeti Harrison Fisher-lány, így az arca magazinokra, képeslapokra és hirdetésekre került, majd néhány kisebb filmes szerep után leszerződött a francia Éclair filmgyár amerikai stúdiójához, ahol több sikeres vígjáték és dráma főszereplője volt.

1912 márciusában Gibson és édesanyja Európába utaztak vakációzni, amiről a stúdió egyik producere (és titkon Gibson szeretője), Jules Brulatour hívta haza egy táviratban, mert szükség volt a színésznőre.

Április 10-én Cherbourgban Titanicra szálltak, és megkezdték útjukat az USA felé. Egyik este Gibson New York-i bankárokkal kártyázott 23:40-ig, majd elindult a kabinjába. Útja során egy elnyújtott, rettenetes roppanást hallott, aminek megpróbált utána járni. Észrevette, hogy a fedélzet elkezdett lejteni, úgyhogy gyorsan összeszedte az anyját és a kártyapartnereit, és az akkor még üresen álló 7-es számú mentőcsónakban elhagyták a süllyedő hajót. A Moving Pictures News magazinnak adott interjújában részletesen beszámolt az éjszaka eseményeiről.

Miután leeresztették a csónakunkat, észrevettük, hogy nincs bedugva a dugó, és mikor bedugtuk kiderült, hogy nem illeszkedik szorosan, így valakinek rajta kellett ülni, hogy benntartsa

– emlékezett vissza. Egy másik újságnak adott interjújában azt mesélte, hogy egy másik csónakban nem is volt dugó, így a hölgyek fehérneműjével és férfiak ruháival tömték be a lyukat.

Az Éclair hamar kapcsolt, és azonnal elkezdték megírni a Megmentve a Titanicról (Saved from the Titanic) forgatókönyvét, amiben Gibson egy külföldről hazatérő diáklányt alakít. A film során visszatekintésekben meséli el gyakorlatilag a színésznő valós emlékeit, majd a főszereplő elájul; ekkora traumát okoz neki a tenger. A lány vőlegénye egy tengerész, így a szülők komoly választás elé állítják: vagy a lányukat választja, vagy a hivatását. Jack, a tengerész végül hazafiasságból a tenger mellett dönt, amin az édesapa annyira meghatódik, hogy mégis áldását adja a frigyre.

A 10 perces film forgatását a korabeli mozis szokásokhoz mérten normál idő, azaz egy hét alatt be is fejezték. Ugyan az Éclair szóvivője azt mondta a sajtónak, hogy Gibson könnyen vette az akadályt, a valóságban a színésznő többször könnyek között omlott össze. A film pontosan egy hónappal a Titanic elsüllyedése után került a mozikba.

Ugyan a legtöbb lap az egekig magasztalta a filmet (sokak szerint ez volt Gibson filmes karrierjének legjobb, leghitelesebb alakítása, mintha csak újraélte volna a saját történetét – ami ironikus, hiszen pontosan ez történt), de például a New York Dramatic Mirror nem is értette, hogy hogy lehet megfilmesíteni ilyen korán egy 1800 halálos áldozattal járó tragédiát. Ezt a Moving Picture News egyik írója is felhánytorgatta, ahogy azt is, hogy a stúdiófelvételek limitált lehetőségei miatt a filmből gyakorlatilag semmi nem volt valósághű.

A fény és csillogás nem hozta meg Gibson számára a várt boldogságot. Hiába ő volt a második legjobban fizetett színésznő, a film után nem sokkal felhagyott a színészkedéssel. Megpróbált betörni az opera világába, de 1913-ban fény derült a Brulatourral való viszonyára, amikor halálra gázolt valakit a férfi autójával.

Franciaországba emigrált, ahol náci szimpatizáns vált belőle, sőt, egyes források szetrint még kémkedett is a németeknek. 1944-ben megpróbált elszakadni a Harmadik Birodalomtól, de a Gestapo elfogta és börtönbe vetette.

A Titanicról szóló filmjét sajnos már senki nem láthatja, ugyanis 1914-ben tűz ütött ki az Éclair filmgyárban, amiben Gibson legtöbb filmjével együtt ennek az egyetlen kópiája is odaveszett.