A román aranytartalék bő száz éves története nagyjából ahhoz hasonlít, mintha a Csengetett Mylord egyik részében maga Mr. Stokes bízta volna rá Lady Lavender részvényeit a zálogházas ismerősére. 1916 augusztusában Románia annyira nehéz helyzetbe került az első világháborúban, hogy a Román Nemzeti Bank már elkezdett azon gondolkozni, hogyan tudná a legnagyobb biztonságban tudni az ország aranytartalékát és kincseit. Azt persze nem is sejtették, hogy olyan biztos helyre teszik, ahol több mint 100 évvel később is még mindig őrzik számukra, és nem is látszik sok esély, hogy visszakapják. 

A Nemzeti Bank felkereste a jászvásári kirendeltség vezetőjét, hogy szeptember 8-án találkozzanak a vasútállomáson, foglaljon öt hotelszobát és készüljön kocsikkal. Egy héttel később már a kincsek jelentős része Jászvásárban volt. A kincsek nem csak az értékük miatt voltak fontosak a banknak, hanem mert az aranytartalék volt a bankjegyek kibocsátásának alapjául szolgáló törvényes tartalék.

A bank alapszabályai szerint az általa kibocsátott bankjegyek értékének 40 százalékának megfelelő aranytartalékkal kell rendelkeznie. Kivételes körülmények között ez csökkenhetett, az első világháború esetén például 33 százalékra esett vissza. Vagyis a forgalomban lévő bankjegyek mennyisége függött a mindenkori aranytartaléktól, ez biztosította a lej konvertálhatóságát. Bár a Román Nemzeti Bank 1900 és 1925 között magánbankként működött, az aranytartalék nem a részvényeseké volt, hanem “közös nemzeti vagyon”- ahogyan azt a bank akkori vezetője is hangoztatta. A közös vagyont pedig szerették volna biztonságban tudni.

Nem sokkal később már nem csak a bank helyezte át a központját Jászvásárra, hanem ez lett Románia fővárosa, miután a központi hatalmak elfoglalták Bukarestet 1916 decemberében. A lakosság nagy része keleten keresett menedéket, ahol nem csak a szélsőséges hideggel, de az éhezéssel és betegségekkel is meg kellett küzdeniük, miközben az ország kétharmada megszállás alá került.

A román kormány és az oroszok képviselői aláírtak erről egy egyezményt, amiben az első moszkvai szállítás feltételeit is lefektették. Ennek értelmében az orosz kormány garantálta az értékek biztonságát, és a majdani visszatérést Romániába. Az első szállítmány 1916 szeptemberében indult el Oroszországba, többek között Mária királyné ékszereivel. Az arany árát 314,5 millió lejre, az ékszerét 7 millió lejre tették. Az összesen 1740 tételt a Kreml páncéltermének annak a részében helyezték el, amit az Oroszországi Állami Bank moszkvai fiókjának tartottak fenn. Minden tételt nyilvántartásba vettek, és le is ellenőrizték őket, vagyis pontosan lemérték, hogy kiderüljön, tényleg megfelel-e a Román Nemzeti Bank értéknyilatkozatának.

1917 nyarán újabb támadástól tartották Romániában, így jó ötletnek tűnt, ha a még ott található maradék nemzeti kincseket is átszállítják Moszkvába, biztos helyre. De már nem csak a Nemzeti Bank, hanem más bankok, levéltár, akadémia, és múzeumok, kolostorok is úgy döntöttek, hogy nem kockáztatnak, hanem Moszkvába küldik az értékeiket. Összesen három vasúti vagont töltöttek meg a kincsek, amiknek a szállításáról és őrzéséről újra Moszkva gondoskodott. Volt közte arany, értékpapírok, kötvények, dokumentumok, 7,5 milliárd lej értékben. Összesen 91,48 tonna aranyat szállítottak Moszkvába, hogy ott biztonságban legyen a háború végéig. 

Köszönjük a részvételt, az arany marad

1917 októberében aztán a Lenin vezette bolsevikok szerezték meg hatalmat Oroszországban, és 1918 januárjában bejelentették, hogy megszüntetik a diplomáciai kapcsolatokat Romániával is. Ennek nyomatékosítása érdekében az ország petrográdi nagykövetét letartóztatták, és azt is bejelentették, hogy a kincseket megtartják. Pontosabban "továbbra is megőrzik Románia lakosságának".

A kincs lefoglalása súlyos csapást jelentett a román monetáris egyenlegre, de azért reménykedtek, hogy egyszer majd visszakapják a kincseket, vagy legalábbis az aranyat, hiszen az oroszok megmondták, hogy ők is azon vannak, hogy megőrizzék a román nép számára. Még 1920-ban is olyan cikkek jelentek meg a román sajtóban, hogy a Nemzeti Bank igazgatósága olyan információkkal rendelkezik, hogy a kincs biztonságban van, és a szövetséges állam ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy visszaszolgáltatják. Egészen 1929-ig tételesen fel is tüntették a bank mérlegében, majd a monetáris stabilizáció végrehajtása során a követelést áttették egy olyan sorba, hogy “külföldi felekkel szemben vitatott követelés” aztán ahogyan mindenki egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy valaha is visszakerül hozzájuk az arany, “pro memorablia” tételként szerepelt az elszámolásokban egészen 1943-ig. Aztán a Vörös Hadsereg Romániába ért, és 1944-től a tétel egyszerűen kikerült a könyvekből.

1935-ben, majd 1956-ban volt két részleges visszatérítés, a román-orosz majd a román-szovjet jó kapcsolatok jegyében, de egyik sem érintette az aranytartalékokat. Úgy tudni, hogy bárki is volt hatalmon Romániában, és bármilyen ideológiát is képviselt, az aranytartalékok vissza nem adását senki nem nézte jó szemmel, és mindig voltak kísérletek arra, hogy most már ne az oroszok őrizzék tovább az aranyat, hanem kerüljön vissza Romániába.

100 év után sincs szó az arany visszaadásáról

2003-ban a két ország újabb kísérletet tett a helyzet megoldására, és amikor július 4-én együttműködési kapcsolatokról írtak alá szerződést, a román fél úgy gondolta, hogy pont megfelelő alkalom felfrissíteni az emlékeket arról, hogy az a 90 tonnányi arany Kreml pincéjében tulajdonképpen az övék, és meglehetősen hiányzik nekik. A tárgyalások szerint megállapodtak abban a külügyminiszterek, hogy elhamarkodott döntések helyett felállítanak egy bizottságot, ami majd kivizsgálja az ügyet. A bizottság 2003 óta négyszer ült össze, de ennyi idő alatt csak addig sikerült eljutniuk, hogy a román fél bemutatta a bizonyítékokat, az oroszok ezt el is ismerték, de az aranytartalékok továbbra sem kerültek vissza az országba.