Bármely konyhában találunk pszichotróp anyagokat, amelyek befolyásolni tudják az elmeállapotunkat, így lényegében drogokról van szó. Ilyen például a szerecsendió, ami régen a világ egyik legritkább és legértékesebb fűszere volt (ma egy kis zacsival 2-300 forintért beszerezhető bármelyik kisboltban). Különleges hatásairól már a középkorban tudtak, ám ma mégsem tekintjük kábítószernek.  

A szerecsendiónak több összetevőjét kapcsolatba hozzák az általa kiváltott hallucinogén hatással, ezek közül a miriszticin a legizgalmasabb. Ez jóval kisebb mennyiségben a kaporban és a petrezselyemben is megtalálható egyébként. A nyers szerecsendió tömegének körülbelül egy-másfél százalékát teszi ki a miriszticin, és egy kutatás szerint a májban a lebomlása során MMDA lesz belőle, ami Ecstasy néven közismert kábítószer. Ez a kutatás patkányokon zajlott, hogy az emberek májában is ugyanez történik-e, azt nem tudni.

Azt mindenesetre kipróbálták kutatók, hogy az ember szervezetében mi történik egy nagyobb adag miriszticin elfogyasztása után. Egy kísérletben annyi hatóanyagot kaptak a résztvevők, amennyi körülbelül 20 gramm szerecsendió elfogyasztásával kerülne a szervezetükbe, és tíz emberből hatnál mutattak ki valamilyen hatást. Feltételezhető, hogy a szerecsendió más összetevője is szükséges ehhez az eredeményhez.

Azt is tudni kell, hogy a felhasználó testsúlyához mérten kilónként 1-2 milligramm szerecsendió hatni kezd a központi idegrendszerre, egy evőkanálnyi fűszer elfogyasztása pedig igen kellemetlen mellékhatásokkal jár. Émelygés, hányás, szapora pulzus és kiszáradt száj kíséri az eufóriát és a hallucinációkat. Nem túl felemelő élmény ilyen állapotban vad dolgokat képzelegni, főleg hogy a mellékhatások akár napokig is tarthatnak.

Olaszországban, az évezredes múltú salernói orvosiskola a középkorban így írt a fűszerről:

Egy dió jót tesz, a második ártalmas, a harmadik meg fog ölni.

Ez a megállapítás nem teljesen pontos, az embert nem öli meg a szerecsendió, de számos állat, köztük kutyák simán belepusztulhatnak a fogyasztásába.

Máshogyan tényleg ölt

A szerencsendió nem közvetlenül okozta a legtöbb ember halálát az elmúlt ötszáz évben, hanem azzal, hogy nagyhatalmak harcoltak érte. A perzsákhoz már ezer éve eljutott: a 14. században egy font, vagyis kb. fél kilogramm szerecsendió hét kövér ökröt ért. A nagy európai felfedezések korában elsőként a portugálok figyeltek fel a szerecsendió hazájára, a Pápuától keletre elfekvő Banda-tenger szigetvilágára, és 1511-ben erődöket húztak fel, hogy több évszázadon át kereskedelmi monopóliumot biztosítsanak maguknak.

A Holland Kelet-indiai Tásaság (VOC) tiltotta a fák exportját, csak terméketlenné tett diókat szállított el a szigetekről, és halálbüntetés járt a diótolvajoknak. A helyi lakosság valószínűleg nem egészen értette a kereskedelmi monopólium fogalmát, ezért a VOC vezetője, Jan Pieterszoon Coen brutális vérengzést rendezett: minden 15 évnél idősebb férfit lefejeztek a területen. 

Végül a franciák bő kétszáz évvel később megtörték a portugálok monopóliumát, az 1769-ben kicsempészett fákkal és magokkal saját ültetvényeket nyitottak Mauritius szigetén. A britek pedig elfoglalták a szigeteket 1796-ban, és a környékbeli gyarmataikon mindenhol elkezdtek szerecsendiót termeszteni. Sőt, azokon messze túl is: egy idő után a Karib-tengernél fekvő Grenada vált a világ második legnagyobb beszállítójává. 

Ezeknek a harcoknak köszönhetően a szerecsendió ma már nem kerül annyiba, mint hét ökör, és ott lehet mindenkinek a konyhájában. Csak drogként nem érdemes használni.

(The Guardian - a szerecsendió történelme, A szerecsendió hatásai, Wikipedia)