Az Egyesült Államokban a hálaadási vacsorához legalább annyira hozzátartozik a tőzegáfonyaszósz, mint a pulyka. November negyedik csütörtökén (1941 óta, hosszas vita után ugyanis az amerikai szenátus ez a napot jelölte ki a hálaadás hivatalos időpontjaként) gyakorlatilag az egész ország tőzegáfonyát eszik.

Ezért volt különösen kellemetlen, amikor 1959-ben, alig néhány nappal a hálaadás előtt Arthur Fleming egészségügyi, oktatási és népjóléti miniszter bejelentette, hogy az amerikai tőzegáfonya-termés egy részét beszennyezte a rákkeltő aminotriazol gyomirtó szer.

Bár csak az északnyugati államokban mutatták ki a gyomirtót a tőzegáfonyában, a miniszter azt a tanácsot adta a háziasszonyoknak, hogy ha nem tudják minden kétséget kizáróan meghatározni az áfonya termelési helyét, inkább ne egyék meg. A hír hallatán országos pánik tört ki, hiszen az emberek a bejelentés után jogosan gondolhatták azt, hogy aki tőzegáfonyát eszik, az menthetetlenül rákos lesz.

A történet későbbi fordulatait akkor érthetjük meg igazán, ha szakítunk időt némi toxikológiai alapképzésre. Paracelsus, a toxikológia 16. századi svájci atyja óta tudjuk, hogy a dózis teszi a mérget. Ez az elv annyit jelent, hogy egy anyag mérgezőségéről nem lehet általánosságban beszélni. Csak akkor jelenthető ki, hogy az adott vegyület mérgező, illetve betegséget okoz, ha bizonyítjuk, hogy a szervezetbe jutó mennyiség tényleg elegendő ahhoz, hogy az adott élőlényre (például az emberre) valós hatást gyakoroljon.

Az elv alapján nyilvánvaló, hogy azok az anyagok, amelyeket köznapi értelemben mérgeknek nevezünk, csak abban különböznek a nem mérgektől, hogy kevesebb kell belőlük ahhoz, hogy mérgezők legyenek. Egyúttal az is kiolvasható belőle, hogy még a mérgezőnek tartott anyagok is csak akkor veszélyesek, ha elegendően magas koncentrációban vannak jelen.

Ezt érdemes észben tartani, amikor időről időre bejelentik bizonyos szervezetek, hogy X vagy Y nagyon veszélyesen hangzó nevű vegyületet mutatták ki az ivóvízben, levegőben, talajban. Ilyenkor ritkán teszik hozzá, hogy pontosan mennyit találtak az adott anyagból, és bizonyított-e, hogy ebben a koncentrációban van-e bármi élettani jelentősége.

Így máris érthetővé válik a hálaadási vörösáfonya-pánik értelmetlensége is. Az egészségügyi miniszter ugyanis csak azt az apróságot felejtette el bejelenteni, hogy ahhoz, hogy a vörösáfonyát szennyező aminotriazol bármilyen veszélyt is jelentsen az egészségre, hét tonnát kéne belőle elfogyasztani. Naponta. Éveken keresztül.

Ezt az emberek nem tudták, így rettegve utasították el a vörösáfonyát. Pedig Amerikában - részben a hálaadási hagyományok miatt a vörösáfonya az egyik legfontosabb gyümölcs: több mint 8 millió hordóval termesztenek belőle, és az éves értéke meghaladja a 400 millió dollárt.

Vörösáfonyát nem kizárólag hálaadáskor fogyasztanak az amerikaiak, hanem egész évben, így a bejelentéskor szinte mindenki úgy érezhette, hogy az élete veszélybe került. Amikor a first ladyről, Mamie Eisenhowerről is kitudódott, hogy vörösáfonya helyett inkább almaszószt kínál a hálaadási pulykához (egy a vacsorára meghívott színész kotyogta ki a sajtónak), a pánik a tetőfokára hágott. Az áfonyatermelőket mindez a tönk szélére juttatta, és hosszú évek állami segélycsomagjaira volt szükség ahhoz, hogy az ágazat talpon tudjon maradni.

Az egész pánik hátterében az amerikai szövetségi élelmiszer-, gyógyszer- és kozmetikai törvény egy évvel korábbi kiegészítése állt. Ez a módosítás betiltott minden olyan vegyületet az élelmiszerekben, amely az állatkísérletekben rákkeltőnek minősült. Az egér és az ember közötti méretbeli különbségeket úgy kívánták áthidalni, hogy az adott anyag maximális megengedhető koncentrációját az egér és az ember átlagos testsúlyának arányával szorozták föl. Csakhogy a valóság ennél csöppet bonyolultabb, a testsúlykülönbség mellett millió egyéb tényező is befolyásolja azt, hogy egy anyag milyen élettani reakciót vált ki egy másik élőlényben.

A vörösáfonya-pánik hatására pár nap alatt a frissvörösáfonya-piac harmadára, a konzervek eladása pedig az ötödére zuhant. Az áfonyatermelők minden lobbierejüket bevetették Washingtonban, hogy kompromisszumot harcoljanak ki a termésben elfogadható gyomirtószer-nyomok mennyiségének emeléséről. Az üzenetük végül megértő fülekre talált, így lassan a szövetségi politika fontos témájává vált az amerikai vörösáfonya-termelés megmentése.

A következő évi elnökválasztási kampányban John F. Kennedy és Richard Nixon egymást túllicitálva fogyasztottak látványosan vörösáfonya-termékeket, mint az amerikai bátorság szimbólumait. Persze főként az áfonyatermelő vidékeken. Nixon Wisconsinban négy adag vörösáfonyát fogyasztott el, méghozzá - ahogy azt a sajtónak gondosan kiszivárogtatták - éppen abból a 20 tonnás szállítmányból, amiben korábban megtalálták a gyomirtó szert. Ugyanazon a napon Kennedy két pohár vörösáfonya-koktélt hajtott fel egy másik városban.

Kennedy nyert az elnökválasztáson, három év múlva lelőtték - de ehhez már aligha volt köze a vörösáfonyának.