Valószínűleg mindenki, aki egy kicsit is figyelmesen olvasta az Egri csillagokat, Gárdonyi Géza nagyívű, bár néhol ásíttatóan leíró történelmi tablóját a Magyar Történelem Talán Utolsó Dicsőséges Csatájáról (na jó, '48-49-ben volt még egy-két jobb napunk), szóval mindenki emlékszik a Dobó-Bornemissza-Vicuska trió mellett Mekcsey István nevére is. Először Török Bálint udvarában találkozunk vele, amikor bunkó módon viselkedik az akkor még apród Bornemissza Gergellyel, „goromba fráter” – mondja róla Bornemissza, „jó fiú, csak kissé tüskés” – feleli erre egy másik apród. A leírásából azt tudjuk, hogy „nagy buckós feje” volt, „apró, fekete és erős” szeme, „vasszögként hegyes” bajsza.

A könyvből az is kiderül róla, hogy enyhén szólva is heves vérmérsékletű, ma talán azt mondanánk rá, indulatkezelési problémái vannak. Az említett első találkozásuk Bornemisszával majdnem párbajba torkollik, amikor legközelebb látjuk, épp a véres fejét mossa a Berettyóban, miután elintézett néhány törököt egy csetepatéban. Dobó pedig, akinek az 1552-es ostrom idején a helyettese az egri várban, azt mondja róla: „Te olyan vagy, mint a bika. Beleöklelsz minden fába, s egyszer csak majd nem tudod kihúzni a szarvadat”.

Mekcsey ugyanis a regény főszereplőinek nagy részéhez hasonlóan létező személy volt (a főszereplők közül csak Jumurdzsák és Cecey Éva kitalált karakter). Születése helyéről és idejéről nincsenek pontos adatok, egy 1536-os oklevélben Stephanus Mechkey de Halesfalva néven emlegetik, ez a hely feltehetően a Baranyában, a szentlőrinci járásban lévő mai Helesfának felel meg (az egri hősök közül nem ő az egyetlen baranyai kötődésű, Bornemissza Gergely pécsi születésű, maga a regény is Baranyában kezdődik), az Új Magyar Életrajzi Lexikonban pedig 1500 környékére becsülik a születési dátumát.

Az élete egy (fel)törekvő, harcias kis- vagy középnemes átlagos életpályáját mutatja. Első írásos említése Csiffáry Gergely 2005-ös tanulmánya szerint 1507-ből való, amikor két testvérével, Györggyel és Lászlóval együtt korábbi Losonczy-birtokokat kap Hont megyében. A katonai szolgálatára az első bizonyíték 1546-os, amikor Győr várának egyik magyar huszártisztje, 98 huszár parancsnoka. Egy évvel később már Huszt várában várnagy, a nagy jelentőségű és jól jövedelmező máramarosi sóbányák prefektusa, illetve Máramaros vármegye ispánja.

Eger várnagya és egyben Dobó várkapitány-helyettese 1551-ben, tehát az ostrom előtti évben lett. A török támadás idején a regény szerint a korábbról megismert harciasságával tűnik ki: „egy másfél öles kopjával maga is a falra ugrik” – írja róla egy helyen Gárdonyi, „alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson” a törökök közé, majd az ostrom utolsó óráiból már azt tudjuk róla, hogy „sisakrostélyán pirosan ömlik a vér”.

Bár súlyosan megsérült az Ókaput védelmezve – Tinódi szerint „kő miá Mecskeinek nagy sérelme” –, ez sem tántorította el a további küzdelmektől, az ostrom utolsó napjáig kinn volt a várfalakon. Csiffáry már idézett tanulmánya szerint „nemcsak szép beszéddel biztatta a népét (...) mint Dobó, ő is megpirongatta a fegyvereseit, sőt, ha ez sem használt, úgymond bottal hajtotta ezt a néhány embert a falak védelmére”, vagy ahogyan Gárdonyi fogalmaz: "dühében egy eltört lándzsanyéllel botozta a kábult és engedetlen katonákat".

A sikerrel megvívott várvédő csata után Dobó is, ő is lemondott, mintegy válaszul arra, hogy a Habsburgoktól is, a felső-magyarországi nemesi gyűléstől is hiába kértek a török támadás előtt segítséget.

Végül 1553 márciusában hagyták ott Eger várát, és útnak indult családjához, köztük újszülött gyerekéhez, egyes feljegyzések szerint Ungvárra, mások szerint a felvidéki Budetin várába. Ami biztos: útközben hazafelé megálltak Sajóvárkony faluban, ahol Mekcsey és emberei a málhás szekereikhez friss, pihent lovakat és eleségül nekik szénát is követeltek.

Abban a korban rendszeresek voltak a rekvirálások, ám a sajóvárkonyi parasztok ezúttal valamiért vonakodtak a kérésnek eleget tenni. Ez elég volt a heves vérmérsékletű Mekcseynek, aki nyolc-tíz fős csoportjával a parasztokra támadt, vélhetően a könnyű diadal reményében. A sajóvárkonyiak azonban ellenálltak a katonáknak, és véres fegyveres összecsapás alakult ki.

A 16. században élt Istvánffy Miklós szerint „[Mekcsey] s a vele lévő vitézek a várasbelieknek egynehány pár igavonó lovat hadtanak volna alájok készíttetni, s azok szót nem fogadván tétovázással késedelmet szereznének, rajok támadván fegyverre költenek s mind a két félben sokan megölettetvén, midőn ő nem igen jó esmeretekben lévén a támadás leállítására odafutott volna,

homlokba vágatván egy szekercével, egy paraszt szántóembertől a híres-neves vitéz ember megölettetek.”

Tinódi pedig így írta le ugyanezt az összecsapást:

Nagy vakmerő pórok feltámadának.
Segítségöt utána sem adának,
Sőt fegyverekkel ellene állának,
Egy fejszével őt homlokba találák.
Azomba két dárdával általüték,
Ez nemes vitézt ott hamar megölik.

Ami tehát nem sikerült az 50-100 ezer fős török seregnek, és nem sikerült előtte éveken át a portyázó török katonáknak, az összejött egy fejszés parasztembernek: csatában sikerült legyőznie Eger vár harcos (és harcias) hősét, akinek ráadásul teljesen értelmetlenül sikerült csetepatéba bocsátkoznia.

Az egri vár három hős védőjéből egyébként mindháromnak dicstelen vég jutott, ahogy arról itt részletesebben is olvashat (bár korábban hibásan baltát írtunk fejsze helyett, amiért az agráreszköz-technológia iránt rajongó olvasóinktól ezúton kérünk elnézést). Dobót 1569-ben felségárulás vádjával börtönbe zárták, és csak nem sokkal halála előtt, 1572-ben engedték szabadon, míg Bornemissza Gergelyt 1554-ben a törökök csellel elfogták, Konstantinápolyba vitték, ahol Ahmed pasa, az egri ostrom bukott vezére bosszúból felakasztatta.

(Borítókép: Az egri vár kicsinyített mása az Egri csillagok című film forgatásakor 1968-ban Pilisborosjenőn. Fotó: Lőw Miklós / Fortepan)