A Franciaország északi partjainak közelében található Csatorna-szigetek volt az egyetlen olyan terület a II. világháború alatt, amely brit fennhatóság alól a nácik irányítása alá került. A szigetek 1940-es elfoglalása után eszement építkezések kezdődtek, Hitler gyakorlatilag egy hatalmas erődöt csináltatott a szigetcsoportból - de végül sosem használták a katonai létesítményeket élesben, a D-napon is egyszerűen kikerülték azokat a szövetséges partraszálló erők. 

Bár az előbb azt írtuk, a Csatorna-szigeteket elfoglalták a nácik, talán az helytállóbb megfogalmazás, hogy a britek lemondtak róla. Stratégiailag nem tartották fontosnak, a védelmére pedig nem akartak embert és pénzt áldozni. Az erőiket az Egyesült Királyság területére vonták vissza, tartva attól, hogy Hitler hamarosan elsöprő erejű inváziót indíthat. A szigetek lakosságának felajánlották, hogy evakuálják őket, de sokan így is maradtak. 

Így a nácik a Guernsey sziget kikötőjének bombázása után komolyabb összecsapások nélkül vették át az uralmat a szigetcsoporton. A Csatorna-szigetek megszerzése propaganda szempontjából jól jött Hitlernek, hiszen elmondhatta, hogy szerzett magának a brit területekből egy darabot. Ezt azonban meg is kellett tartani, emiatt pedig egészen eltúlzottnak tűnő építkezésekről döntöttek egy évvel később. 

Ezek nem mentek gördülékenyen a szigetek földrajzi adottságai miatt: utakat, vasutakat kellett építeni, majd ezek után álltak neki bunkerek, lőállások, tornyok, kaszárnyák és földalatti alagutak kialakításának, több szakaszban. A munkálatokban nemcsak katonák, civilek és hadifoglyok vettek részt, közel ezer francia zsidót is a szigetekre szállítottak, akiknek megfelelő ellátást sem biztosítottak, és rendszeresen bántalmaztak is őket. Több százan haltak bele a kényszermunkába. A sziget méretéhez képest talán a legjobban megerősített Aldernay-n négy munkatábort is létrehoztak, ezek közül az egyik, a Sylt láger 1943-tól koncentrációs táborként működött az SS irányítása alatt. 

1944-re a munkatáborokba zárt emberek nagy részét kivonták a szigetről, mert a kontinensen volt rájuk szükség, de az erődítményrendszer jelentős része így is megépült. 

Guernsey szigetén százezer tonnányi betont használták fel lőállások építéséhez, Alderney-n pedig háromezer embert állomásoztattak csak azért, hogy az oda telepített légvédelmi ütegeket kezelni tudják szükség esetén. A szigeten a partok mentén tizenhárom erődöt húztak fel, és több földalatti bunker is épült, ahol lőszert és élelmiszert tároltak. A több tíz kilométernyi alagútrendszer az építkezések utolsó szakaszában épült, már 1942-ben. Guernsey-n nem aprózták el a földalatti építkezéseket: amikor kétévnyi munka után összekötötték a két legnagyobb alagútrendszert, egy hétezer négyzetméteres földalatti gigabázis jött létre. A komplexumnak saját vízellátó rendszere is volt, a falakat több méter vastagra, bombabiztosra építették. 

Az erődítményrendszer legemblematikusabb építménye a Guernsey szigeten található, MP 4 nevet viselő megfigyelőállás, amely öt emelet magas, falait pedig két méter vastag beton alkotja. Több ilyen állás épült a szigetcsoporton, ezek is hálózatot alkottak. 

Hitler tervének megfelelően tehát a Csatorna-szigetekből néhány éven belül valóban félelmetes erődrendszer lett, közel száz lőállással és több száz légvédelmi ágyúval. Ráadásul még a régi brit erődöket is megerősítették.

Olyannyira, hogy a D-napon, amikor megindultak a szövetséges erők, hogy partra szálljanak a tenger túlsó oldalán, Normandiában, a szigeten érzékelték is a hadműveletet, de a bombázók elhúztak a szigetcsoport fölött, a vízi erők pedig bölcsen meg sem közelítették a szigeteket. A náci csapatok mindezek ellenére maradtak a helyükön. Antony Beevor brit hadtörténész a Normandiáért vívott csata című könyvében emlékezett meg arról, hogy

Úgyhogy maradt a várakozás. Ha a lőállásoknak és ágyúknak nem is, de alagútrendszernek végül hasznát vették, mert földalatti kórházakat rendeztek be, és a Normandiában megsérült katonákat látták el itt. Az HMS Rodney brit hajó ugyan bombázta egyszer Alderney-t, de ez volt az egyetlen komolyabb támadás az erődítményrendszer ellen.

Végül 1945 május 9-én, a háború végén érkezett meg Guernsey partjaihoz az HMS Bulldog rombolóhajó, amelynek a fedélzetén megadták magukat a szigeten állomásozó náci erők vezetői, és felszabadult a szigetcsoport. Vagyis a németek a háború végéig tartották úgy a szigetcsoportot, hogy a szövetségesek vissza sem akarták foglalni. Akkor miért volt olyan fontos? 

Rudolf Graf von Schmettow, aki 1945 februárjáig irányította a Csatorna-szigetekre rendelt német katonákat , így emlékezett vissza a hatvanas években egy helyi lapnak: 

Miután elfoglaltuk a szigeteket, muszáj volt tartani őket. Leginkább azért, mert a hadsereg vezetése stratégiailag fontosnak tartotta őket, másrészt ha elvesztettük volna, akkor azzal a brit erők morálját növeljük. Miután elfoglaltuk a szigeteket, folyamatosan erősítéseket kértem, hogy készen álljunk, mert ha megtámadtak volna minket, nehezen tudtuk volna tartani a területet. Hitler is tisztában lehetett ezzel, ezért rendelte el 1941-ben, hogy minden áron bevehetetlen erőddé kell alakítani a Csatorna-szigeteket, méghozzá minél hamarabb.

Persze nem a Csatorna-szigeteken felhúzott védelmi rendszer volt az egyetlen, amelyik nem látott fegyveres konfliktust. A Spanyolország északi határától egészen Norvégián át felhúzott Atlanti fal több erődítménye is hiába várta a szövetséges erőket a II. világháború alatt.

Ettől függetlenül a háborús utolsó éveit a Csatorna-szigetek lakossága megsínylette, leginkább 1944 telét, amikor az utánpótlások egyre inkább elmaradtak, és egyre többen éheztek emiatt a szigeteken. Végül a Vöröskereszt hajója, az SS Vega érkezett meg a segélyszállítmánnyal 1944 decemberében. A háború után május 10-ére már az összes sziget felszabadult, azóta minden évben megünneplik az évfordulót a szigetcsoporton. 

Felhasznált források: 

• Imperial War Museum
• National Geographic
• Historic UK

(Borítókép: Német katona járőrözik Jersey partjainál 1940 nyarán. - fotó:  Atlantic-Press / Ullstein Bild / Getty Images