19 évvel ezelőtt, 2001. június 6-án egy jacht sodródott túlságosan közel az Azori-szigetekhez tartozó São Miguel borotvaéles szikláihoz. A helyiek azt hitték, egy kutyaütő gazdag turista bérelte ki a méregdrága járművet, mellyel most készül zátonyra futni. Mint pár nappal később kiderült, ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.

A jachtot egy gyakorlott hajós vezette, aki nem sokkal korábban már többször átszelte az Atlanti-óceánt. Kábítószer csempészéséből élt, és akkor is dugig volt a hajó téglányi vízhatlan csomagokra osztott kokainnal, amelyet Venezuelából Spanyolországba szállított. Csakhogy ez alkalommal nem volt szerencséje az óceán átszelésekor, viharba került, és annyira megrongálódott a hajója, hogy kénytelen volt megállót közbeiktatni.

A Portugáliához tartozó, de széles körű autonómiát élvező, Lisszabontól 1500 kilométerre nyugatra elhelyezkedő Azori-szigetek felé vette az irányt. Minthogy azonban a hajó rakománya minden bizonnyal érdekelte volna a kikötői hatóságokat, nem köthetett ki a São Miguelen lévő Pilar da Bretanha kikötőjében, ezért a part mellett cirkálva keresett egy csendes partszakaszt, ahol ideiglenesen elrejthette az árut. Végül rengeteg kokaintéglát zsúfolt egy halászhálóba, majd ezt egy vasmacskához erősítve elsüllyesztette az egyik part menti sziklabarlang bejáratánál.

Már a következő napon felfedezte egy helyi halász, hogy furcsa, fekete műanyag fóliával burkolt csomagot mosott partra a tenger. A csomagban liszthez hasonló fehér port tartalmazó csomagokat talált. Hívta a rendőrséget, és a rendőrök néhány órán belül 290 kilónyi tiszta kokaint gyűjtöttek össze. A következő napokban egymást érték a hasonló bejelentések, összesen több mint 500 kilogrammnyi kokaint sikerült begyűjteniük a hatóságoknak.

A 140 ezer fő lakta São Miguel pedig visszasüppedhetett kissé álmos nyugalmába. Vagyis nem, mert a becsületes megtalálók mellett voltak egy csomóan olyanok is, akik az ölükbe hullott fehér porban meglátták az üzleti lehetőséget, és eszük ágában sem volt azt bejelenteni a rendőrségen. Helyette inkább botcsinálta drogdílernek álltak, és innentől az események tragikomikus fordulatot vettek. São Miguel élete a feje tetejére fordult, és a sziget mind a mai napig nem tudta kiheverni a 19 évvel ezelőtti bűnös heteket.

Halászok, parasztok és mindenki, aki feltűnés nélkül keresgélni tudott a tengerparton, kokainra vadászott, majd a legvalószínűtlenebb módon próbálták elrejteni, szállítani és túladni rajta. Mint egy rossz vígjátékban, ez általában nem sikerült a legjobban. Bár nem lehet ennyi év után minden történet, legenda valóságtartalmát ellenőrizni, de annyi bizonyos, hogy a kokain hamarosan mindennapos használati cikké vált a szigeten.

Valaki a kocsija üléséről árulta, és olyan sok volt neki, hogy az sem érdekelte, hogy a szanaszét szóródó por fehérre festette az üléshuzatot. Ugyanez a díler egy haverjának 300 gramm kokaint adott cserébe, mert a másik feltöltötte a mobilját.

Poharakban árulták az anyagot: egy pohárban nagyjából 150 gramm volt, és 20 eurót kértek érte. Viszonyításképpen: Európában mostanában 50-110 dollár között van a kokain átlagos grammonkénti ára. Keringtek történetek házisszonyokról, akik összekeverték az otthon tartott lisztet a kokainnal, és utóbbiba forgatva sütötték ki véletlenül a halat, mások cukor helyett tették a kávéjukba.

A közeli kikötőben eközben a sérült jachttal kikötött drogcsempész próbálta magára a lehető legkevésbé felhívni a figyelmet, a rendőrök ekkor azonban már megfigyelés alatt tartották, hiszen a szikláknál látott hajót nem volt nehéz összekötni a partra sodródott kokainnal. Néhány napon belül a szigetre érkezett az csempész unokatestvére, akivel együtt hajóztak ki arra a területre, ahol Antonio Quinci - mert így hívták, és szicíliai volt - korábban elrejtette a csempészárut.

A rendőrök végignézték, ahogy több mint fél órán keresztül, egyre idegesebben keresik az elsüllyesztett rakományt, mindhiába. Ezután még majdnem két hétig vártak, míg elfogták a férfit, és a hajóban találtak is egy majdnem egy kilós kokaintéglát. Quinci kezdetben együttműködni látszott, felajánlotta, hogy megmutatja pontosan az elsüllyesztés helyét, de másnapra meggondolta magát, és onnantól már tagadott mindent.

A szigetre szakadt, minden bizonnyal több száz kilogrammnyi kokain tragikus és maradandó hatást gyakorolt a közösségre. Csendes halászfalvak váltak egyik napról a másikra a helyi drogkereskedelem központjaivá. A szer gyakorlatilag ingyen volt, viszont tisztasága sokkal magasabb volt mint az átlag. A drogokkal korábban alig találkozott emberek kezdték nyakra-főre fogyasztani a brutálisan erős szert, és sokan a rabjaivá is váltak. Számos túladagolás történt a szigeten, néhányan meg is haltak.

Quinci nem sokkal később megszökött a börtönből, ahol vizsgálati fogságban tartották. Egy tanú később azt vallotta, hogy hallotta, ahogy a csempész kocsibérlésről egyeztet valakivel telefonon. Ezután, amikor a rabokat kiengedték levegőzni az udvarra, Quinci átmászta a falat, és az utcán rá váró kocsiba pattanva meglógott. Az őr látta, hogy mit csinál, figyelmeztető lövést is leadott, de valamiért nem lőtte le (ő azt vallotta, hogy félt hogy ártatlanok is megsérülnek). Végül a csempész két hétig bujkált egy tanya fészerében, és ott ütöttek rajta a rendőrök, akik csak kokaint kerestek, arról fogalmuk sem volt, hogy ő is ott lesz.

Majdnem 20 év múltán São Miguel továbbra is magán őrzi a kokainos múlt nyomait. Néhányan nagyon meggazdagodtak, és a kábítószer-csempészetből származó pénzt legális vállalkozásokba fordították - ezek közül sok mind a mai napig működik. A többség azonban rosszul jött ki a kalandból. Rengeteg lett a drogfüggő, akik a kokain után átszoktak más szerekre, legfőképpen a heroinra. Quincit első fokon 11 évre ítélték a szigeten kábítószer-csempészetért, majd miután fellebbezett, átszállították Lisszabonba, és 10 évre mérsékelték büntetését. Már rég kiszabadult, és eltűnt a nyilvánosság elől.