Aki csak az Egri csillagokból ismeri Dobó Istvánt – pláne, ha nem is a könyvből, hanem a filmből, Sinkovits Imre alakításából –, annak erősen idealizált képe alakulhatott ki az 1552-es egri várkapitányról. Márpedig nyilvánvalóan mindenki az Egri csillagokból, a hatodikos kötelező olvasmányból ismeri.

A regényben ő az, aki már az apró Bornemissza Gergelyt felfedezi, kardot ad neki, és Török Bálint udvarába küldeti. Majd ő az, aki maroknyi védőseregével megvédi a törökök százezres (a valóságban néhány tízezres, de persze így is jelentős túlerőben lévő) seregével szemben az egri várat. Közben egyszerre igazságos parancsnok, hős katona („gyerekkorom óta mindig hadban vagyok”), az embereit lelkesíteni képes kapitány, ugyanakkor szigorú, a bűnöst (az áruló Hegedűst) halálbüntetéssel sújtani sem félő várparancsnok.

Mondjuk a halálbüntetés ügyében volt némi személyes tapasztalata is. Ugyanis amikor ő halált megvető bátorsággal azt vállalta az esküjében, hogy „sem a várat, sem magamat élve meg nem adom”, már jó egy éve halálra volt ítélve. Csak azért lehetett még életben, mert a kivégzését a bécsi udvar egy évre felfüggesztette.

De mi is történt Dobóval, hogy ennyire súlyos büntetést kapott, és hogyan lehetett, ahogy ma mondanák, büntetett előéletűként ő az egri kapitány?

„Dobó István mint megannyi más korabeli nemes, szinte állandóan perben állt. Egy látszólag jelentéktelen ügy azonban igencsak megkeserítette életét. 1548-ban a Dobók palóci várának közelében birtokos Tegenyei Tamás hatalmaskodásért beperelte a Dobó-testvéreket. Szó volt ökrök elhajtásáról, szántók elbirtoklásáról és a tegenyei udvarház megtámadásáról, egyszóval a korszakban általános ügynek indult a per” – írja egy 2006-ban megjelent, Dobó életrajzi vázlatának szánt tanulmányának A pereskedő Dobó alcímű fejezetében Kenyeres István.

Tegenyeiék, mint az Apor Ferenc regényes Dobó-életrajzában olvasható, 1544-ig vezették vissza a Dobóéktól elszenvedett sérelmeiket. Az első esetet így írja le: „Tegenyei Tamás Szent György nap táján elküldte két négyökrös szekérre való embereit a bajánházai erdőbe, fáért. Azok meg is rakták a két szekeret, alig bírták az ökrök a terhet a tengelyig érő tavaszi sárban, amikor rajtuk ütöttek a Dobó emberei s behajtották őket a pálóci várba, az udvaron lehányatták a fát, abból az okból pedig, mivel az erdő Dobó-birtok volt.”

A pereskedés a nemesi erőfitogtatásnak olyan bevett gyakorlata volt, mint most a fideszes helyi hatalmasságok között – vagy a hatvanas-hetvenes években a helyi téeszelnökök vagy párttitkárok között – a futballcsapatokkal való versengés. Az Arany János A fülemiléjéből is ismert pereskedések vége rendszerint kisebb súlyú bírság vagy más büntetés volt, és a pernyertesek, már csak az ügyek gyakorisága miatt is, egy-két hónap múlva jó eséllyel már pervesztesek voltak, a vesztesek meg egy következő perben nyertesek.

Csakhogy Dobónak, akit egyébként a történetírások szerint kortársai pénzsóvár, fukar embernek tartottak, ebben az 1548-ban indult eljárásban nem volt szerencséje. Illetve hát messze nem csak a szerencséről volt itt szó. Az ungi birtokszomszédjuk, Tegenyei ugyanis váratlan helyről kapott hathatós segítséget: a Dobóékkal már régóta konfliktusban lévő Perényi család egyik tagjától, Gábortól (1879-es akadémiai székfoglaló értekezésben Gyárfás István, az akadémia levelező tagja idézte fel ezt az 1500-as évek első évtizedére datálható konfliktust, aminek az alapja egy nagy értékű örökség körüli fordulatos jogvita volt).

Perényi Gábor történetesen a Perényi család nádori ágának egyik leszármazottja, Abaúj vármegye főispánja és felső-magyarországi főkapitány volt, továbbá a térség egyik leggazdagabb embere. Őt sejtik a történészek annak hátterében, hogy a Révay Ferenc nádori helytartó elnöklete alatt összeült bíróság a Tegenyei Tamás ellen elkövetett hat rendbeli hatalmaskodásért Dobót és két testvérét, Ferencet és Domokost fej- és jószágvesztésre ítélte.

A király ezt az ítéletet enyhítve egy év haladékot adott az ítélet végrehajtására, de azzal a feltétellel, hogy a Dobó-fivéreknek egy éven belül kártalanítaniuk kell Tegenyeit.

Kenyeres már említett tanulmánya szerint Dobó 1552 elején halasztási parancsot eszközölt ki az ügyben, de a sikerrel zárult várvédés és az erdélyi elfoglaltságai miatt nem tudta az ügyet lezárni. Pontosabban az feltehetően lezárult volna a feledés homályába merülés jól ismert magyar joggyakorlatával, szóval nyilván nem lett volna folytatása.

Csakhogy a Dobó család időközben pert indított Perényi Gábor ellen Sárospatak birtoklásáért, erre válaszul Perényi rávette Tegenyei özvegyét az 1548-as per folytatására. Az újabb ítélet 1560-ban született meg, amely jogerősen kimondta ugyan a halálbüntetés alóli felmentést, de a Dobóknak egy év alatt át kellett volna adniuk az elfoglalt birtokrészeket, plusz saját birtokaik egyharmadát.

Kenyeres tanulmánya szerint Dobóék szerettek volna megegyezni a felperesekkel, ám azt Perényi meghiúsította, sőt, ha már lúd, legyen kövér: az ítélet végrehajtásának jogát is megvette az özvegytől. Ezt ugyan nem tudta már végigvinni, de miután utód nélkül meghalt 1567-ben, a Kamara továbbvitte az ügyet. A dolog végül odáig fajult, hogy Dobót Pozsonyban 1568-ban le is tartóztatták. Ekkor még megszökött, de egy évvel később ismét elfogták, ekkor már felségárulás vádjával, újra börtönbe vetették, főispáni rangjától is megfosztották.

Dobó István élete utolsó éveit a pozsonyi várban, fogságban töltötte, bár miután egészségi állapota nagyon megromlott, nem sokkal halála előtt szabadon engedték, így a halál már otthonában, a Kárpátalján lévő szerednyei várában érte 1572-ben. És hogy mi lett a nagy ellenlábas Perényi családdal? Perényi Gábor utódok nélküli halálával csak a nádori ága halt ki 1567-ben, a família egyik, bárói ágának a mai napig élnek leszármazottai.

A cikkhez felhasznált források:

Apor Elemér: Feje fölött a pallos árnyéka – Dobó István regényes életrajza
Gonda Könyvkiadó, 2002., Eger

Gyárfás István: Dobó István Egerben
Akadémiai székfoglaló, 1879.

Kenyeres István: Dobó István, életrajzi vázlat
in: Az egri vár híradója 38., Eger, 2006

Zubánics László: A Ruszkai Dobó család
in: Hatodik Síp, 1998. tavasz