Öt évtized távlatából már eléggé magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy az embert a Holdra juttató Apollo-program az Egyesült Államok, illetve a NASA hatalmas sikere volt, aminek jelentőségét és eredményeit botorság megkérdőjelezni. Azt viszont ugyanígy nem szabad elhallgatni, hogy a program tragédiával indult, és amiről igazán keveset hallani: hajszál híján tragédiával zárult. Az amerikai űrprogram máig gyászolja az Apollo-1 három tűzhalált halt űrhajósát, és jószerével csak Tom Stafford, az Apollo-Szojuz projekt parancsnokának lélekjelenlétének köszönhető, hogy Vance Brand és Deke Slayton, valamint ő neve nincs rajta a NASA hősi halottainak sajnos így is túl hosszú listáján.

Az valószínűleg kevesen tudják, vagy legalábis tartják így számon, de az Apollo-program az utolsó holdraszállás, az Apollo-17 sikeres küldetése után még pár évig folytatódott, ha nem is a költségvetési megszorítások miatt törölt Hold-missziókkal, de az első amerikai űrállomás, a Skylab, valamint a közös amerikai-szovjet űrrepülés, az Apollo-Szojuz projekt (Apollo-Soyuz Test Project – ASTP) megvalósításával. Ezek során az Apollo-program már megépült hardvereit, Saturn rakétákat és Apollo űrhajókat használtak, így technikailag ezek a küldetések mindenképp a program részeinek tekintendők, még ha asztronautáik nem is jutottak el a Holdig, csupán alacsony Föld körüli pályán keringve végezték tudományos feladataikat.

Az Apollo-Szojuz projekt 45 évvel ezelőtt, 1975. július 15-én kezdődött a Szojuz-U és a Saturn IB (AS-210) rakéták startjával. A két nagyhatalom közti űrverseny végére pontot tevő összehangolt dokkolás, a szovjet és amerikai legénység tagjainak történelmi kézfogása július 17-én rendben megtörtént, majd július 19-én az Apollo CSM-111 és a Szojuz-19 űrhajók békében elválva hazaindultak űrhajósaikkal. A hidegháborús enyhülést hozó ASTP-küldetést a világ önfeledten ünnepelte, az élőben közvetített űrcsúcstalálkozóval az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt fontos nagyhatalmi PR-sikert könyvelhetett el.

Amerikai részről azonban a küldetés utolsó szakaszában csaknem halálos kimenetelű incidens történt, amiről már jóval kevesebbet szó esett az ASTP sikere után. A baráti szétválást követően az Apollo űrhajó még pár napot az űrben maradt, a legénység különféle tudományos kísérleteket végzett a fedélzetén. Miközben a két szovjet kozmonauta (Alekszej Leonov és Valerij Kubaszov, Farkas Bertalan későbbi parancsnoka) július 21-én már rendben visszatért és javában ünnepelték őket, az amerikai űrhajósok csak július 23-án indultak haza.

Az utolsó Apollo-űrhajó parancsnoki moduljában, a CM-111-ben ülő három űrhajós – Tom Stafford parancsnok, Vance Brand parancsnokimodul-pilóta és Deke Slayton dokkolópilóta - gond nélkül végrehajtotta a visszatérő manővereket, az űrkapszula sikeresen belépett a légkörbe, majd több ezer fokos plazmába burkolózva rendben csökkent a sebessége és magassága a fékező és landolóejtőernyők kinyitásához. A három fő ernyő kinyílása után a Csendes-óceán felé lassan ereszkedő parancsnoki modul 11 ezer láb (3,35 kilométer) magasságban járt, amikor a houstoni NASA-központban ülő, az űrhajósokkal folyamatos rádiókapcsolatban lévő küldetésirányítók egyre erősödő köhögést hallottak. Először Vance Brand, majd Stafford és Slayton is fulladozni kezdtek. "Öcsém, rengeteg gáz van itt" – hallották Slaytontól, majd gyorsan kaotikussá vált a helyzet, amiről a küldetés száraz és tényszerű rádióforgalmazási jegyzőkönyvei (.pdf) is elég drámaian tanúskodnak.

Mint később az incidens részletes kivizsgálása során kiderült, a három űrhajós csaknem halálos mérgezést szenvedett, ugyanis a modul belsejébe hidrazin és dinitrogén-tetroxid gőz került. Ezek szobahőmérsékleten maró és mérgező hatású folyadékok, amik összekeverve öngyulladó (hipergolikus) elegyet alkotnak, és amiket ma is igen elterjedten használnak rakéták, kisebb nagyobb rakétamotorok üzemanyagaként, mivel egyszerűen tárolhatók és a hajtóművek megbízhatóan üzemelnek velük. Az életveszélyes helyzet kialakulásához az vezetett, hogy a parancsnoki modul kis méretű, helyzetváltoztatáshoz szükséges hajtóművei (az úgynevezett Reaction Control System, az RCS fúvókái) bekapcsolva maradtak, a visszaúton fel nem használt mérgező üzemanyagot kifújták, és a kapszula körül kavargó mérgező gőzöket az időközben bekapcsolt szellőztető rendszer a lassú ejtőernyős ereszkedés közben beszippantotta.

A kabinbelsőt betöltő mérgező gázokat mindhárom űrhajós belélegezte. A súlyos légzési nehézséggel küzdő Vance Brand rövid időre – 40 másodpercre – eszméletét is vesztette, a tragédiát Tom Stafford parancsnok előzte meg azzal, hogy lélekjelenlétét megőrizve előkapta a vészhelyzeti oxigénmaszkokat, gyorsan magára húzott egyet, egyet a még ájult Brand arcára rakott, majd Slaytonnak adta a harmadikat. Mindez nagyjából másfél perc alatt játszódott le, miközben a parancsnoki modul 300 métert süllyedt az óceán felé.

Stafford és társai végül úrrá lettek a helyzeten és a CM-111 pár perccel később rendben vizet ért. Miután kihalászták a három elcsigázott űrhajóst az óceánból, előbb a honolului majd a washingtoni kórházba szállították őket. Összesen egy hétig kaptak gyógykezelést, majd megfigyelésre visszavitték őket a hawaii kórházba. Hála Stafford gyors reagálásának, egyikük sem szenvedett maradandó károsodást okozó mérgezést, így végül mindhárman gyógyultan távozhattak (orvosi jelentés .pdf).

A történtekért Vance Brand magára vállalta a felelősséget: úgy nyilatkozott, hogy a visszatérés közben valószínűleg a nagy zaj miatt nem hallotta Staffordot rendesen, miközben a parancsnok egymás után sorolta a visszatérő manőver egyes lépéseit, amiket Vance-nek kellett végrehajtani. Így maradt ki két olyan kapcsoló – az Earth Landing System, ELS – átfordítása, amik automatikusan lekapcsolták volna az RCS fúvókáit, egyúttal kinyitva az ejtőőernyőket. Ezeket végül manuálisan aktiválták, miután észrevették, hogy nem lassul a parancsnoki modul, nem sokkal később pedig már jött is a mérgező gáz.

Az ASTP küldetésről tartott augusztus 9-i sajtókonferencián Brand hangsúlyozta, hogy az ő hibájából történt az incidens, de Stafford kiállt mellette és közölte, hogy mindhárman hibáztak, neki és Slaytonnak is fel kellett volna tűnjön, hogy az ELS két kapcsolója nem lett a kellő pillanatban átkapcsolva. Stafford visszaidézte, hogy ötvenezer láb tájékán kezdődtek a bajok, ekkor a normálisnál jóval nagyobb zajról számoltak be: a fékezőrakéták extrém hangosak voltak, mindehhez túlzott légköri zajok és a rádiókapcsolat akadozása, az interferenciazörej is hozzáadódott. Harmincezer láb (tízezer méter körüli) magasságban kellett volna Brandnek a csekklista alapján a két kapcsolót átfordítania. A fülkében elhangzottak leirata szerint Slayton mondta Brandnek, hogy kapcsolja a két ELS kapcsolót, de nem kapott ezt megerősítő választ - ezt a csaknem halálos kimenetelű kommunikációs fiaskót a szokatlanul erős zajnak tulajdonította a parancsnok.

Brand a sajtókonferencián elmondta, hogy 24 ezer láb magasságban vette észre, hogy nem nyílt ki a három fő ernyőt nyitó kisebb segédernyő. Ekkor jött rá, hogy az aktiváló kapcsoló még az eredeti állásban van, így gyorsan megnyomta a manuális kapcsolót. Stafford ekkor érezte először a nitrogén-tetroxid jellegzetes szagát. "Korábbi űrrepüléseim során már szippantottam kis mennyiségben nitrogén-tetroxidot, úgyhogy tudtam rögtön, hogy mi az. De ezúttal látható mennyiségben ömlött, mint valami sárgás-barna gőzfelhő. Megijedni nem volt időnk, túlságosan lefoglalt minket a kézivezérlés rendszereinek működtetése." (Többek között a három fő ejtőernyőt is kézzel kellett kinyitni, az automatikus aktiválás korábbi elmaradása miatt.)

A mérgező gázok azért juthattak nagy mennyiségben a kabinba, mert 24 ezer láb magasságban automatikusan kinyílt a parancsnoki modul egyik szellőztetőszelepe, ami normális esetben friss óceáni levegőt szolgálatott volna a visszatérő űrhajósoknak. Csakhogy a szelep bemenő nyílása túl közel volt az egyik még üzemelő RCS-fúvókához, így sós tengeri párák helyett a hidrazin és a nitrogén-tetroxid gőzeit vezette egyenesen a kabinba.

Ilyen nem túl dicső, de végsősoron szerencsés módon ért véget az Apollo-program, átadva a helyét az űrsiklóknak. Az utolsó három Apollo-asztronautát Ford elnök kitüntetésben részesítette. A parancsnoki modul, amiből az egeknek hála, nem lett hármas koporsó, jelenleg a Los Angeles-i California Science Centerben állít egyszerre emléket az első nemzetközi űrrepülésnek és az Apollo-programnak:

(Borítókép:  Donald K. Slayton, Vance D. Brand és Thomas P. Stafford, az ASTP három amerikai űrhajósa. Fotó: NASA)