A filmekben a vak vagy látássérült emberek  sokszor   egyfajta szupererőként az átlagnál sokkal jobb hallással rendelkeznek - elég csak Daredevilre gondolni, aki annak ellenére lehet szuperhős, hogy nem lát. De mi a helyzetben a való életben? Tényleg igaz az , hogy aki elveszti a látását, annak a többi érzékszerve kifinomultabbá válik?

A tudomány szerint ez a közhiedelem igaz is, meg nem is. Vagyis a kérdés sokkal összetettebb annál, hogy egy igaz-hamis válasszal el lehessen dönteni.

Általánosságban is bonyolult

Tényleg javul a hallása azoknak, akik nem látnak? Erre a rövid válasz az, hogy nem. Nem lesz érzékenyebb a dobhártyájuk, az agyban és a fülben fizikailag semmi nem változik meg azért, mert valaki elveszti a látását. Nem igazolja ezt semmilyen kutatás, semmilyen vizsgálat, és sok vak ember is azt mondta különböző kutatások alkalmával, hogy egyáltalán nem gondolják, hogy kifinomultabb lett az érzékelésük, vagy jobban hallanak mint a látók.

Ezzel azt hihetnénk, hogy a téma le is van zárva, de most jön a csavar, hiszen közben valóban úgy tűnik, mintha sokkal kifinomultabb lenne a többi érzékszervük. Ennek oka röviden annyi a kutatók szerint, hogy egyszerűen jobban odafigyelnek, elvégre látás híján a többi érzékszervükre vannak utalva. De persze ez sem ennyire egyszerű.

Amikor egy látó ember azt hallja, hogy jön egy autó, ösztönösen odafordul, hogy megnézze, milyen messze van. Eszébe sem jut a hangja alapján megtippelni, milyen messze lehet, és mennyire gyorsan közeledhet. Ugyanúgy tapintással is sokkal több információt tudnánk befogadni - de minek tennénk, ha ott van a szemünk, ami látja. Itt sem arról van szó, hogy valaki nem is akarja ezeket a plusz információkat befogadni, ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni, azt mondanánk, hogy az agy kiegyensúlyozza és irányítja, hogy a rengeteg adatból melyik érzékszerv által begyűjtött információkat használja. Hogy bizonyos érzékszervek blokkolásával másokat fel lehet erősíteni, valószínűleg ön is megtapasztalta már: ha például egy halk, és zajos hangfelvételen próbálja az ember megérteni a szöveget, sokszor ösztönösen becsukja a szemét, hogy jobban halljon (jobban tudjon a hangra koncentrálni).

Ha volt már olyan étteremben, ahol teljes sötétben szolgálják fel az ételeket, rövid időre megtapasztalhatta, milyen az élete azoknak, akik nem támaszkodhatnak a látásukra. Ilyen helyen előbb-utóbb elkezdik érteni a vendégek, mennyi olyan információt gyűjt be az agy, amire egyébként nem is figyelünk, viszont ha rá van kényszerítve az ember, akkor sokat segít.

Ha valakinek bekötik a szemét, és bevezetik egy szobába, ahol szól a tévé, valószínűleg rá tud mutatni, hogy milyen irányból jön a hang, talán azt is meg tudja saccolni, hogy közel vagy távol van a készülék. Ezzel szemben egy vak ember azt is tudja, hogy a tévé mögött valószínűleg fal van, és a hanghullámok visszaverődéséből még azt is érzi, milyen távol lehet az a fal. A korábbi példánál maradva: minél többet gyakorolja, hogy hangról megmondja, milyen messze lehet egy autó, annál pontosabban megy majd a dolog. Gyakorlatról van szó, nem arról, hogy javult a hallása.

És most jön a csavar!

Eddig azt mondtuk, hogy az egész csak tanulás és gyakorlás dolga, és akár egy látó is képes lenne mindezt elsajátítani. Viszont azoknál, akik születésüktől kezdve vakok vagy nagyon korán vesztik el a látásukat, az agy mégis csak képes arra, hogy kissé áthuzalozza magát. Persze nem fizikailag, viszont a kutatások szerint a hallás- és tapintásszenzorok máshogyan működnek náluk, mint a látó embereknél. Az agy egyszerűen átcsoportosítja az erőforrásait a látóközponttól, és a látókéreg idegei is képesek lesznek arra, hogy más területekkel együttműködjenek. Ezt hívják úgy, hogy keresztmodális neuroplaszticitás: az agy megváltoztatja a saját szerkezetét, optimalizálja a saját áramköreit. (Ez egyébként nem a vakok specialitása, egészen hétköznapi trükk, egy új mozdulat megtanulása például pont így történik.)

Hallássérültek esetében pont amiatt fontos, hogy a gyerekek az első három évükben kapjanak hallókészüléket, amivel a hangingerek elérik az agy megfelelő területét, hogy ne következzen be ez a fajta keresztmodális neuroplaszticitás - vagyis az agy ne forduljon más ingerek felé, és ne csökkentse a hallási kapacitást. Az érdekes ebben az esetben az, hogy ha később jutnak implantátumhoz, akkor nem azzal lesz problémájuk, hogy halljanak, hanem a megértéssel.

Ilyen agyi tevékenység nincs azoknál, akik az életük későbbi szakaszában vesztik el a látásukat. Persze felmerül a kérdés: miért? Ha az agy egyébként is folyamatosan tökéletesíti magát, akkor ilyen helyzetben miért nem lendül akcióba? Az alaphipotézis az, hogy később már nem tud az agy változtatni a berögződéseken, vagyis ha valaki soha nem látott, vagy csak az élete első pár évében, akkor az agy még képes drasztikusan módosítani magát, később viszont már nem. Az sem pontosan meghatározható, hogy így mennyivel lesz a hallásuk kifinomultabb azoknál, akik az életük elején vesztik el a látásukat - hiszen nem arról van szó, hogy ők kétszer olyan jól hallanak, mint a látók, hanem arról, hogy a hallásvizsgálatokon általában jobban teljesítenek.

Izgalmas részlet ezzel kapcsolatban az is, hogy akinél így átdrótozta magát a saját agya, azoknál azt vették észre, hogy nem tudják nagy biztonsággal megmondani, hogy milyen távolról hallják a hangot, ha az lentről vagy fentről, vertikálisan vagy horizontálisan érkezik. Ezek olyan különbségek, amik nem tesztkörnyezetben nem igazán jönnek ki.

Összefoglalva: kifinomultabb lesz valaki hallása ha elveszti a látását?  A pontos válasz az, hogy nem, de kis odafigyeléssel és gyakorlással mégis csak igen.