A Római Birodalom megjelenése előtti évszázadokban a Balkán területén a hellének és trákok mellett az illírek alkották a legnagyobb népcsoportot. Itt azonban távolról sem egy kulturálisan vagy politikailag egységes tömegről kell gondolkodni, inkább barbár törzsek, majd antik rabszolgatartó államocskák összefüggő láncolatáról, amelyek a kívülálló kortársak szemében mégis valamennyire egységes képet mutattak. Ezek a „kívülállók” természetesen a görögök és rómaiak, mivel csak ők hagytak ezekről az illírekkel való találkozásokról és benyomásokról írásos emlékeket, legalábbis olyanokat, amiket mi is ismerünk.

Cikkünk első részét itt találod.

Az illír és Illíria elnevezések először a görög történettudósoknál bukkannak fel az i. e. V. században, nagyjából az ókori demokrácia és hellén kultúra fénykorában. Az illír egyenes fordításban szabad embert jelent; a hellén világ ezzel a névvel illette azokat a más kultúrájú embereket, akik tőle északnyugatra laktak ezekben az évszázadokban.

Horvátországtól Észak-Macedóniáig   

Az illírek szállásterülete a mai görögországi Prevezától (Ambrakiai- vagy Artai-öböl) a Balkán-félsziget északi részén fekvő Isztriai-félszigetig húzódott, északon a Száva, illetve a Dráva, keleten pedig a Duna mellékfolyójaként a mai Szerbiát átszelő Morava folyó szegélyezésével. A különböző illír törzsek által egykor lakott terület nagyjából lefedi a mai Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Albánia, Koszovó és Észak-Macedónia területét, illetve a magyar Dél-Dunántúlt. Egyes illír törzsek, mint a daunik, még az Itáliai-félszigetre is átvándoroltak.

Leányaikat vásárokon adták el feleségnek

Ekkor már számos személyes kontaktus jött létre a görögök és illírek között, mivel az előbbiek számos kolóniát alapítottak a mai albán tengerparton, és élénk kereskedelmet folytattak a „barbár szomszédokkal”. Maga a kalandkedvelőként ismert Hérodotosz számtalan utazást tett a hellén civilizáció által akkor ismert világban a Jón-tengertől a Fekete-tengerig. Ennek során eljutott a mai Görögország északnyugati részén fekvő dodonai jóshelyre, illetve a jón-tengeri Zakynthos szigetére, amelyek vízen és szárazon nagyon közel estek az akkori hellén–illír etnikai-nyelvi határhoz, ami egyébként kísérteties hasonlóságot mutat a mai görög–albán nyelvi választóvonallal. Ez persze egyben kulturális szakadékokat is jelölt, az ókorban sokkal inkább, mint ma.

A Történelem című művében Hérodotosz több említést tesz az illírekről, egy helyen ismertetve a távoli babilóniaiakkal meglévő közös szokásukat: leányaikat vásári alkudozásokon keresztül adják el feleségnek; az erre szánt napok reggelén a legszebbekkel kezdik az árverést, majd befejezik a csúnyácskákkal, akikért csak szerény summa várható a megjelent férjjelöltektől.

Nekik köszönhetjük Pannóniát

A legtöbb illír törzs neve, mint a liburnok, ardieusok, taulantok, enkhelék vagy grabák, ma már csak az ókori történelmet jobban ismerők számára mond valamit. Egyes illír törzsek neve viszont máig fennmaradt a köztudatban. Ilyenek a delmátok vagy dalmátok, akiknek a horvátországi tengerpart Dalmáciájának, vagy a pannonok, akiknek a Pannónia régió elnevezését köszönhetjük.

Szintén ilyenek az albanik, akiknek nevét a mai albán nemzet átvette, ahogy az ország elnevezésében is ez tükröződik a legtöbb nyelven: Albania, l'Albanie, Albanija stb. Persze maguk az albánok – hozzánk, magyarokhoz, illetve a finnekhez vagy a grúzokhoz hasonlóan – saját nyelvükön teljesen másképp nevezik országukat, mint a környező világ nyelvei. Albánul ez Shqipëria, amit sokan az albánok mitikus „totemállatával”, a sassal (shqiponja) hoznak összefüggésbe; a nemzet shqiptar névre hallgat, a saját nyelvüket pedig shqipnek nevezik.

Kalózhatalom lettek

Nagyjából Róma felemelkedésével párhuzamosan, az i. e. 3. század közepén az illír ardiaták királysága nagyon megerősödött. Az Agrón néven ismert király államának a fővárosa Skodra volt, sikeréhez pedig nagyban hozzájárult egy tengeri flotta megépítése, amivel Korfu szigetét is bevették. Az illírek az Adriai-tenger rettegett kalózhatalmává váltak, amely Agrón halála után özvegye, Teuta királynő idején súlyos perpatvart robbantott ki a rómaiakkal.

Miként Florus római történetíró feljegyezte, az illírek, akik „végestelen-végig elárasztják az Adriai-tenger partvidékét”, „Teutana királynő idején nem érték be fosztogatással, féktelenkedésükhöz még bűn is járult”. „Követeinket ugyanis, akik elkövetett vétkeik miatt jog szerint panaszt emeltek ellenük, lefejezték, méghozzá nem karddal, hanem bárddal, ahogy az áldozati barmokat szokás levágni; a hadihajók parancsnokait pedig tűzön sütötték meg.” (Lásd: Florus: Róma háborúi, Európa Könyvkiadó)

Róma közbeszólt

Róma büntetőexpedíciókkal regulázta meg az illíreket, majd számos hódító hadjáratban leigázta őket a Balkánon. Betagozásuk a birodalomba azonban nem zajlott le simán és ellenállás nélkül. Augustus császár uralkodása idején egy Baton nevű illír vezető zászlaja alatt lángra kapott a lázadás szelleme az illírek körében, a Dunától egészen Észak-Albániáig. Az egész régiót megrázkódtató harcok három hosszú éven át tartottak, a 200 ezer lázadót csak az ellenük Germániából átvezényelt tizenöt római légiónak és állítólag az egyes illír vezéreknek fizetett, tekintélyes vesztegetési pénzeknek sikerült lecsendesíteniük.

Császárokat is adtak

A császárkorban azonban az illírek már a Római Birodalom szilárd pillérei lettek. A válságokkal terhelt 3. század nagy lehetőséget adott az illírek katonai tehetségének kibontakoztatására a légiókban, majd a pretorianusok soraiban is. A birodalom határait veszélyeztető germánok elleni harcokban Illyricum lakói az egyik fő toborzási forrást alkották, akkor, amikor általánosságban egyre nehezebbé vált a birodalom egyre elpuhultabb fiatal férfilakosságát a katonai szolgálatra megnyerni.

Illyricum provincia több császárt is adott Rómának. Köztük első helyen a politikai és közigazgatási rendszert megreformáló Diocletianus császárt (284–305), akinek egykori palotáját a dalmáciai Splitben ma is meg lehet látogatni. (Sőt, a Trónok harca sorozat egyes részeit is itt forgatták!) Illírként tartják számon II. Claudius császárt, aki a nisi csatában (i. e. 269) a betörő gótokra mért sorsdöntő vereséget, de a Balkánról származott a kereszténységet államvallássá tévő Nagy Konstantin is.

Génjeiket ma is hordozzák

Az illíreket aztán elmosta a népvándorlás és főleg a Balkán szláv inváziója a 7. században. Nevük majd egy 1000 évre feledésbe merült, hogy majd a felvilágosodás és a romantika hozza újra divatba a 19. században. Napóleon Illíria néven szervezte egy tartományba a Velencétől és a Habsburgoktól elvett tengerparti területeket az Adrián. Az ébredő horvát nacionalisták is kezdetben az illírek utódaiként aposztrofálták magukat és a velük akkor még rokonnak érzett környező délszláv népeket.

Végül azonban az albán nacionalizmus karolta fel tartósan az illír eredet elméletét, miután egy svéd nyelvész, egy bizonyos Johann Erich Thunmann a 18. század utolsó harmadában írni kezdett az albán nyelv illír eredetéről, amihez aztán az albanológia osztrák, magyar és német úttörői is lelkesen csatlakoztak.

Azt, hogy a nemzetállamok politikai fikciója és a nemzet tagjainak vérvonala mennyire esetlegesen fedik le egymást, semmi sem látszik jobban alátámasztani, mint az elmúlt évek tömeges genetikai vizsgálatainak eredménye. Eszerint az illírek génjei jócskán jelen vannak a mai Horvátország, Szerbia és Bosznia-Hercegovina lakosainak DNS-ében is, tehát nem csak az albánok az illírek genetikai örökösei a Balkánon.