Hogyan tudták beadni a népnek az egykor élt királyok, hogy gyógyító erejük van? Ki segített nekik, hogy ez a nem éppen mindennapi szupererejük messze földön köztudott tény legyen az évszázadok alatt? Merthogy így alakult, és hiszik vagy sem, tényleg rengeteg beteg felépült a betegségéből, miután őméltósága megérintette őket. A nép swzemében nem volt humbug, hogy a királynak igenis gyógyító ereje van.

A középkorban élt a nép körében egy nagyon gyakori betegség, a görvélykór, latin nevén a skrofula. A 11. századtól egészen a 19. század elejéig az emberek makacsul hitték, hogy a francia és angol király képes egy mozdulattal elmulasztani a kórt.

A skrofula a nyaki mirigycsomók gyulladása, amely akár halálos kimenetelű is lehetett, a lefolyása pedig nagyon látványos volt. A betegségben szenvedő nyaka megduzzadt, az arcán pedig gennyedző kifolyások jelentek meg. A skrofula amúgy disznócskát jelent, az elnevezés onnan jön, hogy a görvélykóros beteg nyaka megvastagszik, úgy néz ki, mint a sertésnyak.

De no para, ha ez a baj üti fel a fejét, mivel a király meggyógyít

Legalábbis Angliában és Franciaországban ezt a nézetet osztották az emberek. Majd jó pár száz év kellett hozzá, hogy megdőljön a korábbi kép. 1924-ben pedig jött egy tragikus sorsú történész, aki miközben társával, a másik francia sztárhistorikus, Lucien Febrve közreműködésével forradalmasítja a történetírást, és részt vesz az első világháborúban, egy nagyon részletes könyvben dolgozta fel a királyi csodaerő mágikus felépítésének és leomlásának történetét. A francia gazdaság- és társadalomtörténész, Marc Bloch műve magyarul Gyógyító királyok címmel jelent meg.

Az elején nagyon egyszerű a képlet, az uralkodókat szentnek tartották, egyszerűen azért, mivel ők voltak a királyok.

A nagy mutatványban pedig az egyház is partner volt, persze egy feltétellel, hogy a kisujjukat azért ők is rajta tudják tartani a dolgok menetén, a király erején, illetve a nép lelkén is. Azt mondták ugyanis, hogy a király csak egy isteni anyag közbenjárásával lesz képes gyógyítani. Így igazából a szentségüket a francia egyháztól kapták egy különleges olaj felkenése révén, amelyről úgy tartották, hogy egy galamb vagy maga a Szentlélek hozta le a földre akkor, amikor Remigius püspök megkoronázta Klodvigot.

A szokást a Capetingek kezdték, akik a Karoling uralkodóktól vették át az ország vezetését, és a kezdetek kezdetén még nem rendelkeztek erős legitimizációval. A csodatevő hatalom viszont nagy erőt jelentett az oligarcha babérokra törő földesurakkal szemben, akik időközönként fenyegették a király egyeduralmát.

A szokás később a Francia Királyságból terjed át Angliába, a francia királyokkal vetekedő Plantagenetek sem akartak lemaradni a francia királyok mögött. Ők is akkor fogadták a legtöbb beteget, amikor megerősítésre volt szükségük, amikor a dinasztia vereségek vagy egyéb szerencsétlenségek hatására épp válságidőszakot élt át.

Az angoloknál kicsit más volt az eredettörténet. A legenda szerint Thomas Beckett, akit három évvel halála után már szentté is avattak (1173), franciaországi száműzetése során kapta a Szent Szűztől az olajjal teli ampullát, hogy majd ezzel kenjék fel a II. Henrik után trónra lépő ötödik királyt, a sztori elvetésekor trónra lépő II. Edvárdot, akiről a legenda azt is megjövendölte, hogy ősétől eltérően „bölcs lesz, az egyház harcosa”.

A királyi műtét

Az esemény során a király megérintette a beteget azon a helyen, ahol a duzzanat volt, majd alamizsnát osztott a nép között. Miközben már a térkijelölésben is érvényesült a király és az egyház közötti kompromisszum, általában a királyi palota kápolnájában tartották a betegek fogadását, vagy egy olyan köztes térben, például egy templomkertben, ahol a királyi és az egyházi hatalom találkozott.

A kora újkorban összetettebb, így hosszabb lett a rituálé, Angliában pedig még királyi érmét is kapott a beteg, amit utána a nyakában kellett hordania. Ennek több funkciója is volt. A királlyal történt találkozásáról volt emléke a betegnek, a csodás gyógyulásáról is emlékeztette a mindennapokban, ráadásul a családban hagyományozódhatott is a fémdarab, így az utána jövők már idejekorán tudták, hogy az ország ura, a király bizony csodákra képes.

A 16. században alkotó William Shakespeare a Machbet című darabjában így ír az eseményről, amelynek valószínűleg ő is szemtanúja volt legalább egyszer:

Úgy hívják: „király baj;”

E jó király csodás műtéte az,

Mit, a mióta Angliát lakom –

Gyakorta láttam. Mint imádkozik?

Ő tudja jobban; annyi szent, hogy a

Legkórasabbakat, fekély- s sebekkel

Rakottakat, a kikre nézni kín,

A kikre nincs szer: ő kigyógyitá.

Csak egy arany érmet akaszt nyakokba, szent

Imák között. Sőt úgy igérteték,

Hogy bírni fogják még utódi is

Ez áldott gyógyerőt. Azonkivül

Bir égi jós-szellemmel is. S ekép

Sokféle áldás körzi trónusát,

meg annyi jel: hogy ég kegyeltje ő.

( Szász Károly fordítása)

Tetszettek volna jobban hinni!

A csoda hosszú évszázadokig élt a nép körében, rengetegen hittek benne, a csúcsidőszakban az angol király kilencvenezer beteget is megérintett egy év alatt.

A reformált egyházak azonban már kikezdték és babonának bélyegezték a kézrátételes gyógyítást. De ennél is nagyobb csapás volt a királyi csoda számára a felvilágosodás, a polgárosodás felpörgése, illetve az orvostudomány fejlődése is.

A csodába vetett hitben amúgy a görvélykórnak központi szerepe volt, hiszen, mint később ezt kiderítette az orvostudomány, megesett, hogy a betegség látványos tünetei időnként magától is elmúltak a testről, még akkor is, ha maga a betegség megmaradt.

Sokszor megeshetett, hogy az érintés után röviddel vagy hosszabb idővel tűntek el a gennyedző bőrelváltozások, így pedig azonnal a királynak tulajdonították a csodát. A testi tünetek azonban időnként vissza is jöhettek. A korabeli gyógyítók nem is tudták, hogy pontosan mivel állnak szemben, nem tudták diagnosztizálni a betegséget. A királyi gyógyító kéz segítségében viszont legalább annyi biztonság volt a gyógyításban, hogy nem járult hozzá újabb kórok kialakulásához, nem kezelte félre a beteget, így rengetegen éltek is a lehetőséggel.

Ha pedig az érintés nem segített, és megesett, hogy az udvar panaszleveleket is kapott e tárgyban, a király hivatalnokai olyan válaszokkal álltak elő, miszerint a betegnek nem volt elég hite a gyógyuláshoz, vagy rossz betegséggel járult a király elé, de azt is megírták, hogy egy látogatás nem elég, legalább kétszer kell jönni, hogy elmúljon a nyavalya.

A csoda Angliában 1714-ben tűnik el, a Hannover-dinasztia trónralépésével, Franciaországban pedig 1825. május 31-én, X. Károly felszentelése után.

(Források:
Katie Birkwood: Touching for „the King's evil”: a short history ( Royal College of Physicians)
Marc Bloch: Gyógyító királyok – A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és Angliában
Múlt-kor.hu)

(Borítókép: VIII. Henrikket ábrázoló faliszőnyeg - Hulton Archive / Getty)