A Bëlga együttes Királyok a házban című jól ismert slágerében csak „taljánverő” Nagy Lajosként emlegetett Anjou-házi magyar lovagkirály személyében legtöbben mint hazánk egyik legdicsőbb korszakát fémjelző uralkodóra emlékezünk – joggal, hiszen az 1342–1382 közötti négy évtized a Magyar Királyság életében egy olyan periódust jelölt, amikor valódi nagyhatalomként viselkedhetett, és meg is volt az ereje hozzá. De mi vezetett a taljánveréshez? Nos, ez már egy jóval botrányosabb történet.

Intrika, bujaság és vérbosszú – ezzel a három szóval lehetne legtömörebben jellemezni azt a világot, amely a mindössze alig tizennyolc esztendőt megélt Endre calabriai hercegnek, Lajos király tragikus sorsú öccsének létezését körülvette. Élete és halála annak volt ékes példája, hogyan vált valaki a középkor folyamán a nagypolitika erkölcstelenségének áldozatává anélkül, hogy ő maga érdemben befolyással bírt volna a saját sorsára.

Endre herceg 1327. november 30-án látta meg a napvilágot, azaz egészen pontosan 693 éves lenne ma. Korai gyermekéveit Visegrádon töltötte családjával, ám mindössze hatesztendősen már Nápoly városába került, az Itália déli részére kiterjedő Nápolyi Királyság (hivatalosan Szicíliai Királyság) örökösnőjével, Johannával kötendő dinasztikus eljegyzés céljából. 

A helyzetet igazán az bonyolította meg, amikor Róbert örököse, Károly calabriai herceg 1328-ban meghalt. Nápoly uralkodója a gyászon túlmenően ugyanis politikailag is igen nehéz helyzetbe került,

így a népes család egyéb ágainak, például a tarantóiaknak, valamint a durazzóiaknak nevezett rokonoknak azonnal feltett szándékukká vált a nápolyi trón megkaparintása. Róbert azonban egyikük törtetését sem nézte jó szemmel, így inkább felvette a kapcsolatot a magyar udvarral. Károly király természetesen kapva kapott az alkalmon, ráadásul törekvéseiket ekkor a pápaság is masszívan támogatta, így végül is

A bosszúvágy lett végzete

Persze mondani se kell, hogy ez az eljegyzés sokaknak – például a család előbb említett tarantói és durazzói ágának – cseppet sem volt ínyére, így borítékolhatóvá vált, hogy a mindössze hatesztendős Endre herceg a biztonságos otthonból a nagypolitika gátlástalan sakkjátékosai közé keveredik.

A család tarantói ága részéről II. (Valois) Katalin címzetes konstantinápolyi latin császárnő egyben VI. Fülöp francia király húga mozgatta szálakat, akinek feltett szándéka volt valamely fia, Róbert vagy Lajos számára megszerezni Johanna kezét. Durazzói ágról pedig szintúgy egy özvegy, Périgord Ágnes grófnő s fia, Károly herceg „keverte a lapokat”, így Nápoly trónja a továbbiakban a magyar érdekek mellett lényegében e két „párt” viszálykodásától vált függővé.

Endre magyar nevelői akaratukon kívül, de sajnos még segítették is ezt a folyamatot, ugyanis igyekezték elszeparálni a herceget az általuk szabadosnak és erkölcstelennek tartott nápolyi szokásoktól, s az ifjú maga is egyre inkább idegenkedni kezdett. Kerülte az udvari mulatságokat is, maximum a lovagi viadalokon és vadászatokon vett részt szívesen. 

Ezzel párhuzamosan Johanna itáliai nevelői lenézték, barbárnak tartották a magyarokat a reneszánsz művészet csíráit és könnyelmű életmódját magában hordozó Nápolyhoz képest (híres reneszánsz költők, például Francesco Petrarca, valamint Giovanni Boccaccio is sokat időztek itt, előbbi jó előre észlelte is a kibontakozó veszélyt).

Róbert, bár állítólag szívélyesen bánt Endre herceggel, s nagy pompával rendezte meg 1342-ben az ifjú jegyespár esküvőjét, 1343-ban, halála előtt mégiscsak hatalmasat rúgott a királyfiba, amikor is nem egészen tisztázott okok miatt szinte az utolsó pillanatban

Johanna Endrével ellenséges környezetének immár a korábbiaknál is sokkal egyszerűbb dolga lett. Egyrészt a tarantóiakhoz lojális udvarhölgyek segítségével Johannát rászoktatták a mindinkább erkölcstelen és hűtlen életmódhoz, szeretők sorát szervezték meg neki (többet közülük név szerint is ismerünk), közben pedig tudatosan hergelték a férje ellen. Mindeközben Durazzói Károly herceg sem maradt tétlen, aki esélyeinek romlását megérezve inkább a királynő húgát, Máriát rabolta el s vette nőül. 

Johanna köztudomásúlag és rendszeresen hált más férfiakkal, miközben királyi cím híján férje a minimális tiszteletet sem kapta meg, megvetették, kigúnyolták. Endre magyar környezete természetesen érezte a bajt, s tettek róla, hogy bátyja, az ifjú Lajos király udvarába minél előbb eljussanak a vészjósló fejlemények.

Ez azonban világra szóló diplomáciai botrányt jelentett volna (ráadásul Johanna házassága ettől nem vált volna érvénytelenné), így Nápolyban igyekeztek elhitetni vele, hogy minden negatív híresztelés alaptalan. Ezzel párhuzamosan követek mentek Avignonba is VI. Kelemen pápához, aki hosszas győzködés (no meg sok ezer márka arany) árán beleegyezett, hogy kieszközli a magyar királyfi címzetes nápolyi királlyá koronázását.

Erzsébet így erőfeszítéseik sikerében bízva egyedül tért haza Magyarországra, Endrét pedig aggodalmai ellenére Nápolyban hagyta.

A magyar diplomáciai részsiker hírét megtudván követett el Endre herceg egy igen komoly hibát: abban bízott, hogy a koronázását követően bosszút állhat felgyülemlett létszámú ellenségein, s ennek jeléül új zászlajára bárdot és bilincseket hímeztetett címere mellé. Mindezen indulatain persze hosszú időn át tartó megaláztatása fényében aligha lehet meglepődni, ugyanakkor a felpingált jelkép természetesen félreérthetetlen üzenettel bírt, ami megerősítette rosszakaróiban az elhatározást, miszerint az ifjú herceget még a koronázása előtt meggyilkolják. 

A gyilkosság

Valois Katalin ármánykodásban ezúttal is élen járt, hiszen Endre megkoronázása amúgy is egyet jelentett volna azzal, hogy a tarantóiak pályafutása több mint negatív fordulatot vesz. A gyilkosság kitervelése valószínűsíthetően szerves részben hozzá és bizalmasaihoz köthető, akik pontosan tudták, kiket lehet beszervezni egy széles körben kibontakozó összeesküvésbe, az Endrét gyűlölő udvarhölgyektől kezdve a királynő szeretőin át az egyszerű politikai érdekfigurákig.

még feslett erkölcsei ellenére sem.

Hosszas egyeztetéseket követően a merénylet végrehajtásának helyszínéül Aversa városát tűzték ki. 1345. szeptember 18-án egy hosszan tartó vadászatot követően egy a városfalakon kívül eső kolostorban szálltak meg. Éjszaka Endrét az összeesküvők kiszólították a felesége mellől azzal, hogy Nápolyból érkeztek fontos hírek.

Hosszú dulakodás vette kezdetét. A források szerint a herceg keményen küzdött az életéért, az orgyilkosok azonban addig-addig rángatták, míg végül megfojtották a még tizennyolcadik életévét sem betöltő ifjút. Testét a kolostor kertjébe dobták, majd sietve távoztak a bűntény helyszínéről.

Vérbosszú

Endre meggyilkolása egy többéves vérfürdő kiindulópontjának bizonyult. A világraszóló botrány okán a fő tettesek igyekeztek minél előbb elhallgattatni a közvetlen elkövetőket, ugyanakkor Johanna ellenlábasai is bőszen elkezdtek az ügy felgöngyölítésén dolgozni.

A gyilkosok nagy része egy éven belül brutális körülmények között meghalt – egyesek a kínvallatások során lelték halálukat, másokat megmérgeztek vagy éppen máglyán égettek meg. Még 1346 őszén nem egészen tisztázott okokból Valois Katalin is eltávozott az élők sorából.

mivel VI. Kelemen pápa a királyság hűbéruraként nem engedhette meg Johanna letételét Nápoly trónjáról, s ezáltal hagyni a magyar hatalom térnyerését – annak ellenére, hogy maga Kelemen pápa is a bűnösök felkutatása és példás megbüntetése iránt fogalmazott meg igényt korábban.

Johannát időskorára érte el végzete, amikor is 1382-ben a Lajos által Nápolyba küldött Kis Károly durazzói herceg Muro várába záratta, majd megfojttatta a királynőt.