Egy régi legenda szerint a közép-ázsiai Turáni-alföld mágusai átkozták meg az arra vándorló magyar törzseket azzal, hogy örökösen viszálykodjanak egymással.

A „turáni átok” szóösszetételt egyesek szerint Herczeg Ferenc író alkotta meg. Ez lehetséges, de már Vörösmarty Mihály 1832-ben írott, Az átok című verse is ilyesmire utal:

„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,

„Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”

S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,

S véresen a diadalt végre kivítta magyar.

Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld

Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.

Vörösmarty költeménye szerint tehát Pannónia istene átkozta meg a magyarokat, s ezért nem tudnak sohasem összefogni, ezért jellemző történelmükre az állandó viszály, széthúzás.

Mások szerint Szent István korából származik az átok, az ősi vallás papjaitól, a táltosoktól, akik a kereszténység felvétele miatt büntették meg honfitársaikat.

A legenda azonban nem a népvándorlás, a honfoglalás vagy az államalapítás idejéből származik, hanem a XIX. századból, a nemzeti mozgalmak, a felerősödő nacionalizmus korából.

Ekkoriban ugyanis a történészek többsége 

s csak ritkán foglalkozott más népek történelmével. Elég azonban egy felületes pillantást vetni a világtörténelemre, hogy tarthatatlanná váljon a turáni átok legendája. Más nemzetek történelmének ismeretében ugyanis aligha állíthatjuk, hogy Magyarországon az átlagosnál gyakoribbak voltak a belső küzdelmek és a polgárháborúk.

A középkorban hazánk területén is sor került lázadásokra, trónviszályokra és hatalmi harcokra, de semmivel sem gyakrabban, mint más országokban. A magyarországi parasztfelkeléseket (1437, 1514, 1569, 1573) össze sem lehet mérni az 1524—25-ös német parasztháborúval, amely jóval nagyobb területre terjedt ki, és sokkal több áldozata volt.

A mohácsi csatát követő másfél évtizedben valóban polgárháborús állapotok uralkodtak az országban, ezt azonban aligha lehet a magyarság civakodó természetének tulajdonítani, hiszen két nagyhatalom küzdött egymással az ország területén, s egyik sem tudta az egészet uralma alá vonni.

Vajon más korabeli társadalmakban nagyobb volt az összetartás? A mohácsi csata előtt hét évvel Franciaország egyik legnagyobb főura, Bourbon herceg átállt V. Károly német-római császár oldalára, s éveken keresztül háborúzott saját királya ellen. A század második felében pedig nem kevesebb mint 

(1562–98). Ezek leghíresebb epizódja, a Szent Bertalan-éji mészárlás (1572. augusztus 24.) áldozatainak számát a legmértéktartóbb becslések is 5–10 ezerre teszik. Hazánkban ilyesmire nem került sor.

Az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság közti XVII. századi küzdelmeket tekinthetjük polgárháborúnak is. Ezek azonban távolról sem bizonyultak olyan tartósnak és pusztítónak, mint a jórészt német területeken megvívott harmincéves háború, amelyben német fejedelemségek kerültek szembe egymással, és csak Magdeburg ostromának 20 000 halálos áldozata volt. A XVII. század első felében a francia főurak számtalanszor fellázadtak királyuk ellen, se szeri se száma a Richelieu elleni összeesküvéseiknek, több tartományi szintű parasztfelkelésre került sor, a Fronde elnevezésű francia polgárháború (1648–53) pedig 

Valóban tragikus, hogy a magyarság egy része Thököly Imre oldalán éppen abban az időszakban (1682) állt az oszmánok oldalára és választott le egy újabb darabot a három részre szakított országból, amikor a Habsburg-monarchia képessé vált arra, hogy véget vessen az oszmán megszállásnak. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát (1703–11) pedig polgárháborúnak is tekinthetjük, hiszen az ország lakosságának jelentős része nem támogatta. A szabadságharcnak mintegy nyolcvanezer áldozata volt. De ne feledjük, hogy a XVII. században az angolok két polgárháborút vívtak egymással (1642–46, 1648), s ezek áldozatainak száma a civilekkel együtt megközelíthette a kétszázezret. Az elesettek aránya a korabeli népességhez viszonyítva nagyobb volt, mint az első világháborúban.

Lengyelországban a nemesség ragaszkodott a szabad királyválasztás jogához, ami azt jelentette, hogy valamennyi királyuk halála után kisebb-nagyobb polgárháborúval döntötték el, ki ülhet a trónra. Ráadásul a lengyel alkotmánynak szerves része volt a „konföderáció joga”, vagyis aki úgy érezte, hogy a szabadsága veszélyben forog, fegyveres lázadást kezdeményezhetett. Erre hivatkozva az ország főmarsallja, Jerzy Lubomirski 1665-ben kirobbantott egy felkelést, 

Az ország ekkor háborúban állt az Orosz Birodalommal, az egymással harcoló lengyelek közül a mątwyi csatában (1666) mégis kétezer nemes pusztult el tökéletesen értelmetlenül, majd a győztes Lubomirski kegyelmet kért a királytól, és száműzetésbe vonult. Ilyesmire azért nincs példa a magyar történelemben.

A Rákóczi-szabadságharc után a XVIII. század a magyarság számára meglehetősen békésen telt el. Ezalatt a lengyelek több polgárháborút vívtak egymással, Nagy-Britanniában két skót felkelést vertek le (1715, 1745), Oroszországban pedig a Pugacsov-féle parasztháború áldozatainak száma meghaladta a húszezret. A francia forradalmi polgárháború áldozatainak számát a legszerényebb becslések is 120–200 000-re teszik – s ehhez még hozzá kell számítanunk a forradalmi terror 35–40 000 áldozatát.

A XIX. századi magyar történelemben sor került politikai küzdelmekre, forradalomra és szabadságharcra – polgárháborúról azonban nem beszélhetünk. A nagyvilágban viszont polgárháborúra került sor Argentínában, Chilében, Svájcban (1847), Kínában (1851–64), Kansasben (1854–58), Mexikóban (1854–61) és Japánban (1868–69, 1877).

Az amerikai polgárháborúban (1861–65) a polgári áldozatokkal együtt pedig több mint egymillió ember halt meg.

A XX. században Magyarország története távolról sem tekinthető sikersorozatnak. Olyan véres polgárháborúkra azonban mégsem került sor, mint Oroszországban (1917–21, 15 millió áldozat), Kínában (1928–36, 2 millió áldozat; 1946–49, 1,2 millió áldozat) vagy Spanyolországban (1936–39, félmillió áldozat). Ha pedig figyelembe vesszük a görög polgárháborút (1946–49, több mint 16 000 halott), Észak- és Dél-Korea ellentétét, valamint más államok számtalan nagyobb, belső konfliktusát, akkor el kell ismernünk, hogy a világ országainak jelentős részével összehasonlítva a magyar társadalom az elmúlt századok folyamán inkább békésnek és összetartónak bizonyult.

A hazafiasság érzelmei azt sugallják, hogy egy nemzet állampolgárainak össze kell fogniuk a közös célok érdekében. Könnyű azonban belátni, hogy 

Természetes dolog, hogy a többmilliós társadalmakban számtalan gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális ellentét alakul ki.

A magyar társadalom azonban az elmúlt évszázadok során ezeket általában képes volt véres konfliktusok nélkül megoldani – vagy legalább együtt élni velük. Nyugodtan megfeledkezhetünk tehát a turáni átok legendájáról: történelmünket egyáltalán nem az örökös belső küzdelmek jellemzik. Politikai és kulturális széthúzás ugyan manapság is tapasztalható, akárcsak más országokban, de kizárólag rajtunk áll, hogy csökkentsük és elviselhetővé tegyük.

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon Próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.