Pár éve még a Wikipédia Bem-szócikkében is felbukkant egy jelző: renegát. Szerencsére azóta eltűnt belőle. Az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint ugyanis e szó jelentése nemcsak „hittagadó, hitehagyott”, hanem „áruló; hazáját, övéit, meggyőződését megtagadó, az ellenséghez csatlakozó személy” is. Márpedig Bemre ilyesmit nem mondhatunk. Még akkor sem, ha élete végén áttért az iszlám hitre.

Osztolenka véres csillaga

Józef Zachariasz Bem vagy magyar nevén Bem József Tarnówban született, 1794-ben, egy évvel hazája, Lengyelország harmadik felosztása előtt. Mivel hazáját Oroszország, Poroszország és a Habsburg Monarchia szétszabdalta, életét a lengyel függetlenség visszaszerzésének szentelte. Tizennyolc évesen tüzértisztként részt vett Napóleon oroszországi hadjáratában. Egyike volt annak a 98 000 lengyelnek, akik 1812-ben a Nagy Hadsereggel vonultak Moszkva felé, s akik közül mindössze 26 000 tért vissza. Tíz év múlva a cári hatóságok egy hazafias összeesküvés miatt egy év börtönre, majd büntetőszolgálatra ítélték.

Az 1830–31-es lengyel felkelés során vált híressé. Az ostrołękąi ütközetben, 1831. május 26-án az oroszokhoz rendkívül közel állította fel ütegét, és olyan komoly tűzharcot vívott az ellenséges tüzérséggel, hogy ezzel meg tudta akadályozni az oroszok végső rohamát és a lengyel haderő teljes felszámolását. Erre az eseményre utalt később Petőfi Sándor Az erdélyi hadsereg című versében:

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztolenka véres csillaga!

A lengyel felkelés leverése után Párizsban élt, majd Portugáliában próbált egy lengyel légiót felállítani a liberális erők támogatására. Ekkor már olyan híres volt, hogy egyes orosz ügynökök megpróbálták meggyilkolni.

A magyar szabadságharc hőse

1848-ban előbb a forradalmi Bécset védelmezte Windisch-Graetz hadseregével szemben, majd Pozsonyba ment, s felkínálta szolgálatait a magyar forradalmi kormánynak. Kossuth az erdélyi hadsereg parancsnokává nevezte ki. A szabadságharc legsikeresebb hadvezérének bizonyult: 1849 tavaszára már ki is űzte az ellenséges haderők túlnyomó többségét Erdélyből. A kormány altábornaggyá léptette elő, katonái lelkesedtek érte, s még a hivatásos katonatisztekkel állandóan összetűző 

Az orosz seregektől Segesvárnál elszenvedett veresége (július 31.) után Kossuth a Temesközben összegyűlt seregek élére állította. A temesvári csata (augusztus 9.) után azonban ő is menekülésre kényszerült.

1849. augusztus 23-án lépte át a magyar–oszmán határt, ahonnan Vidinbe szállították. Az oszmán hatóságok súlyos dilemma előtt álltak: az orosz kormány a lengyel, az osztrák kormány pedig a magyar menekültek kiadását követelte, a brit és francia diplomaták azonban arra ösztökélték Isztambult, hogy ne engedelmeskedjen. Az orosz diplomaták az 1774-es kücsük-kajnardzsai orosz–oszmán békeszerződésre hivatkoztak, amelyben megegyeztek, hogy a szökevényeket és menekülteket átadják egymásnak. Az oszmán kormány azonban úgy döntött, hogy a harcedzett, tapasztalt magyar és lengyel katonatisztek jó szolgálatot tehetnek egy újabb orosz–oszmán konfliktus esetén. Közzétette, hogyha a menekültek áttérnek a mohamedán vallásra, akkor az Oszmán Birodalomban maradhatnak.

Murad pasa

Ekkoriban több lengyel hazafi, mint például Adam Jerzy Czartoryski herceg, az 1830-as ideiglenes lengyel kormány egykori elnöke, abban reménykedett, hogy egy oszmán–orosz háború jó alkalmat kínálna a lengyel függetlenség visszaszerzésére. A katonatisztek úgy érezték, kötelességük megkísérelni az Oszmán Birodalomban egy ütőképes lengyel katonai bázist létrehozását. Bem is úgy látta, hogyha az oszmán kormány nem adja ki a menekülteket, akkor I. Miklós cár hadat fog üzenni, neki pedig természetesen vállalnia kell a harcot a hazáját elnyomó nagyhatalom ellen. Ezt írta Czartoryski herceg egyik ügynökének:

Innen jön az első ütés, amely maga után vonja Lengyelország függetlenségét!

 (Kovács Endre: Bem József. Bp. 1954, Hadtörténelmi Intézet. 651. o.)

Annak azonban, hogy szerepet vállalhasson az Oroszország elleni hadműveletekben, és hogy beléphessen az oszmán hadseregbe, 

A magyar és lengyel menekültek körében komoly vita bontakozott ki erről. Mészáros Lázár és Kossuth Lajos ellenezte a kereszténység megtagadását, Bem azonban több lengyel tiszttel együtt hitt abban, hogy küszöbönáll az oszmán–orosz háború. Ha pedig csak egy vallási áttérés a feltétele annak, hogy ebben részt vegyenek, akkor meg kell hozniuk hazájukért ezt az áldozatot.

Bem a legteljesebb mértékben gyakorlati-politikai szempontok alapján foglalt állást ebben a sok vitára alkalmat adó kérdésben

– állapította meg Kovács Endre történész. 1849 szeptemberében vagy októberében Guyon Richárddal, Kmety Györggyel és másokkal együtt Bem is áttért a mohamedán vallásra. A „Murad pasa” nevet kapta. Abban reménykedett, hogy szívélyesebb bánásmódban, nagyobb mozgásszabadságban és bőkezűbb ellátásban lesz része, s katonáiról is jobban gondoskodhat. Kovács Endre szerint október végéig 

216 magyar, 7 lengyel és 15 itáliai.

Az utolsó ütközet

Nem volt mindenki elragadtatva a történtektől. Czartoryski herceg kijelentette, hogy Bemnél „a jellem győzött a meggondolás felett”, a brit diplomaták pedig anyagi segítséget is felkínáltak Bemnek, ha visszatér a keresztény hitre.

Háborúra végül mégsem került sor, mert a brit kormány egyelőre el akarta ezt kerülni, s I. Miklós cár is megelégedett a menekültek internálásával, nem követelve tovább kiadatásukat.

Az oszmán kormány Vidinből Sumlába kísértette a menekülteket, majd a magyarokat Kütahiyába, Bemet pedig Aleppóba internálta. Bem 1850 elején érkezett meg a szíriai városba. Előbb egy helyi arabokból felállítandó ezredről szőtt terveket, majd salétrom és lőpor gyártásával kísérletezett. Ez év októberében, amikor egy népes arab rablócsapat arra készült, hogy Aleppót kirabolja, a megrémült oszmán hatóságok Bemet bízták meg a védelem irányításával.

A sivatagi portyázáshoz szokott arab lovasok alaposan meglepődtek, amikor az európai tüzérség egyik legjobb szakembere által felállított lövegekből ágyútűz zúdult rájuk. A gyalogosok és lovasok támadását már meg sem várták, hanem elmenekültek. Ez volt Bem tábornok utolsó csatája – ki tudja, hány embert mentett meg vele Aleppó lakói közül. Egészsége viszont rohamosan hanyatlott, s 1850. december 10-e hajnalán végzett vele egy maláriás láz.

Nem volt renegát, mert az élete értelmét adó küzdelemhez, a lengyel szabadságért és a cári elnyomás elleni harchoz 

A vallási áttérés csak eszköz volt ahhoz, hogy ezt a küzdelmet folytathassa. Reményei kis híján valóra váltak: ha megéri hatvanas éveit, a krími háborúban (1853–56) minden bizonnyal hatékonyan részt vehetett volna az Orosz Birodalom elleni küzdelemben.

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon Próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.