A briliáns szovjet kibernetikus, Viktor Gluskov már az ötvenes években megalkotott egy számítógépes tervezési rendszert, ha sikerült volna megvalósítania, most őt ünnepelnénk az internet atyjaként. Terve azonban elbukott a megélhetésüket és befolyásukat féltő bürokraták ellenállásán, és a hatalmas költségeken.

Akár futurológusnak vagy látnoknak is nevezhetnénk Viktor Gluskovot, aki digitális gazdaságirányítási rendszerének ötletével alaposan rácáfolt az elmaradott orosz technológiával kapcsolatos általános nézetekre. Pedig példa a közvélekedés ellenkezőjére akad bőven. Például a kommunisták elől Amerikába emigrált Igor Szikorszkij alkotta meg a világ első működőképes nehézbombázóját az első világháború során. Vagy hogy a T–34-es V-2-34 jelű közvetlen befecskendezéses, hengerenként többszelepes dízelmotorja alumíniumblokkal és hengerfejekkel készült, és ezen megoldások legalább annyira korszakalkotóak volt 1939-ben, mint maga a harckocsi.

Persze az orosz technológiai szinthez kapcsolódó ellenérzések kialakulásában a megszállásból eredő ellenkezés éppúgy hozzájárult, mint a szovjet korszak erőltetett és sokszor hazug kultúrfölénye. Ez utóbbi hamisságát az is alátámasztotta, hogy a nagy ívű és kreatív elképzelések gyakorlati megvalósítása a hatvanas évektől a nyugathoz képest alacsonyabb általános technológiai szint korlátaiba, illetve a kommunista párt szoros ellenőrzésébe ütközött.

Gluskovnak ez utóbbival nem volt problémája, így amikor a digitális hálózatok által irányított, a kapitalistákénál jobban működő gazdaságról szóló elképzelését bemutatta az ötvenes években, terve rögtön támogatást kapott. Igaz, a gondolat, hogy egy posztkapitalista világban a gazdaságot gépek szabályozzák, már 1909-ben megjelent az akkor még csak szárnyát bontogató orosz szocialista mozgalomban.

Alexander Bogdanov sci-fi regényében, a Vörös Csillagban egy kommunista rendszer épült ki a Marson, amelyet jólét és bőséges szabadidő jellemez. Ez utóbbiakat egy fejlett tervgazdaság tette lehetővé, amelyet automatizált módon tervez meg és irányít egy mai fogalmainkkal számítógép-hálózatnak nevezett rendszer. Hogy mennyire úttörő volt Bogdanov elképzelése a számítógépek által lehetővé tett megosztott gazdaságról, azt az is mutatja, hogy Paul Mason Posztkapitalizmus (Postcapitalism), vagy Nick Srnicek és Alex Williams A jövő feltalálása (Inventing the Future) című könyvében hasonló gondolatok köszönnek vissza.

Visszatérve Gluskovra, a Szovjetunió vezetőit és lakóit egyaránt lenyűgözték a gépek, a gépezetek világa. Maga Lenin is egyenlőségjelet tett a szocializmus és az ország elektromos hálózatának kiépülése közé. A tervgazdaság létrehozói Ford munkatervezési módszereit egy eddig sosem látott léptékben próbálták megvalósítani. Eközben avantgárd designerek, mérnökök és filmesek terjesztették az igét, hogy az ipar maga a művészet, és a művészet is egyenlő az iparral. De ezek a korai látomások messze 

Sztálin erőltetett iparosítása szétverte a gyengén, de működő orosz gazdaságot. A helyére felépített, merev, bürokratikus, piramisszerű új szovjet rendszer nem működött, nem működhetett a helyi hatóságok által lejelentett, és a központi tervezési minisztérium által megadott számok alapján. Klasszikus és idevágó poén Hofi Géza egyik stand-upja, amikor a Rákosi-rendszer tervgazdálkodását parodizálta.

Azt mondják, tervgazdálkodás. Kimennek, és megkérdezik falun, mennyit fog elleni a disznó? A paraszt, bocsánat, a földműves, vakargatja a fejét, hogy a rosseb sem tudja. Erre puff, kap két pofont! Megkérdezi erre, mi a terv elvtársak? A terv az, hogy tizennégyet! Akkor tizennégyet fog elleni!

Kevéssé ismert tény, hogy a fenti, erőltetett iparosításban többezer amerikai munkás is dolgozott. A cári aranytartalékból ugyanis elképesztő méretű technológiai és know-how transzfert valósított meg Sztálin, jelentősen hozzájárulva ezzel az Egyesült Államok gyors kilábalásához a nagy gazdasági válságból.

A húszas évek végén, harmincas évek elején számos amerikai szabadalom került vásárlással a Szovjetunióba, köztük a már említett V-2 dízelmotor létrejöttéhez hozzájáruló alumíniumöntés technológiája, vagy éppen a T–34 mozgékonyságát lehetővé tevő Christie felfüggesztés.

Az általunk is ismert ötéves tervek azonban bődületes méretű emberi és természeti erőforrás-pazarlás árán valósultak meg, ráadásul számítási hibák miatt vagy hatalmas túltermelés, vagy krónikus hiány jelentkezett egyes termékekből, amelyeket a rendszer lassúsága miatt éveken keresztül görgettek maguk előtt.

1960-ra már 3 millió (!) közalkalmazott próbálta meg kibogozni a gazdasági folyamatokat, és egy akkori előrejelzés szerint 

Hogy a rendszer valahogy mégis működjön, a tervezők, az igazgatók és a munkások nem hivatalos csatornákat építettek ki, amelyek legtöbbször megkerülték a hivatalos bürokrácia útját.

A hivatalos propaganda által is sulykolt képpel ellentétben a szovjet gazdaság nem a közvélekedés rideg bürokráciája volt, hanem egy szívességekből és informális kapcsolatokból álló örvénylő massza. Hruscsov hatalomra kerülésekor a tudomány már legalább az esélyét fel tudta mutatni, hogy úrrá lehet lenni a káoszon. Az új tudományág, a természet, a gépek és az emberi társadalom információs rendszereinek kutatásával foglalkozó kibernetika segítségével feltűnt a fény az alagút végén.

Szovjet közgazdászok elkezdték lerakni az alapjait a tervgazdálkodást irányító rugalmas rendszernek, amely alkalmas a tervezési folyamatok megváltoztatására a beérkező inputok alapján. A frissen feltalált mainframe számítógépek adták volna a rendszer feldolgozó kapacitását, amely megoldás az emberinél jelentősen gyorsabb és hatékonyabb adatfeldolgozást ígért, még a gyerekcipőben járó technológia korlátozott lehetőségeit figyelembe véve is. 

Az 1950-es évek végére megszületett a számítógépesített központi tervezőrendszer átfogó tervrajza: az Összállami Automata Rendszer, orosz nevének rövidítéséből az OGASz, főtervezője a briliáns kibernetikus Viktor Gluskov volt. Az elképzelés gerincét egy hatalmas és a teljes gazdaság egészét behálózó digitális rendszer képezte. 

Közel 20 000, nagyobb gyárakba és regionális adminisztratív központok százaiba telepített mainframe számítógép szolgálta volna ki a moszkvai központot. Az elképzelések szerint az OGASz már felhőalapú szolgáltatásokat használt volna, lehetővé téve a hozzáféréssel rendelkező munkásoknak, igazgatóknak és adminisztrátoroknak, hogy adatot vigyenek fel, vagy éppen hívjanak le. Ráadásul a nagy ívű tervekben egy modern blokklánchoz hasonló megoldás is szerepelt, amely feleslegessé tette volna készpénzt, és elektronikus úton intézte volna a pénzmozgást.

A koncepció bevallottan utópisztikus volt. Gluskov terve egyszerre akarta elérni a munkások közreműködésével működő racionális gazdasági rendszer marxista álmát és az orosz néplélekre apelláló, rendszerekben rejtőző szintetikus halhatatlanságot. Ugyanúgy, ahogy a technológiai szingularitás 21. századi támogatói, Gluskov is hitt benne, hogy egy nap a fejlett hálózatok alkalmasak lesznek arra, hogy komplett emberi személyiségeket és emlékeket tartalmazó ideghálót is fel lehessen tölteni egy szuperszámítógépbe.

Az OGASz költsége összhangban volt megalkotójának grandiózus elképzelésével. A 20 milliárd rubel (körülbelül 333 millió dollár, azaz 100 milliárd forint) költségvetésű tervet 300 000 operátor közreműködésével 20 év alatt tervezték megvalósítani. A szovjet vezetés eleinte osztotta Gluskov optimizmusát, és kinevezték a fejlesztési forrásokkal alaposan ellátott új Kibernetikai Intézet vezetőjévé.

Jól jellemzi a megreformálni kívánt rendszer lassúságát, hogy Gluskov terve több mint egy évtized elteltével, csak 1970-re került a Politikai Bizottság elé végső jóváhagyásra. A késedelem ellenére a terv biztos sikerre számíthatott, hiszen nemcsak a miniszterelnök Alekszej Koszigin, hanem a főtitkár Leonyid Brezsnyev előzetes szóbeli támogatását is bírta. Amikor azonban Gluskov belépett a korábban Sztálin által használt Kreml-beli irodába, hogy hivatalosan is bemutassa javaslatát a Politikai Bizottságnak, Brezsnyev és Koszigin széke üres volt. Távollétük állítólagos oka a szokásos volt: államügyek intézése.

A szovjetrendszerben felnőtt Gluskov számára egyértelmű volt, hogy háttéralkuk során előzetesen 

így a pénzügyminiszter Vaszilij Garbuzov ellenjavaslata lényegében vita nélkül átment. Ugyan jóváhagyták a gyárak és központok számítógépesítését, de a koncepció lelkét képező hálózatot nem. Az OGASz túl sok és túl komoly érdeket sértett volna. A sértett Gluskov 1982-es haláláig összeesküvés-elméletekbe hajló indokokkal magyarázta főművének kudarcát. 

Utólagos bölcsességgel megállapítható, hogy az OGASz több, világmegváltó szovjet tervhez hasonlóan, teljesen földtől elrugaszkodott volt. A jelentősen alábecsült költségű koncepció olyan terheket rótt volna a Szovjetunió gazdaságára, amit még egy diktatúra sem tudott volna kigazdálkodni. Mindezt úgy, hogy a korai számítógépek egyáltalán nem rendelkeztek az óriási méretű adathalmaz feldolgozásához szükséges számítási kapacitással, arról nem is beszélve hogy maga az alapkoncepció, azaz a teljes tervgazdálkodás sem volt életképes. Végzete mégis a terv lelkét képező „mindenhatóságában” rejlett. A teljes bürokráciát leváltani szándékozó koncepciót már évekkel a végzetes ülés előtt elkezdték megfúrni az állásuk és befolyásuk elvesztésétől félő bürokraták. 

(Calvert Journal)