Apponyi Albert a dualizmus és a Horthy-korszak egyik meghatározó államférfija volt, aki azzal, hogy közel hat évtizeden keresztül birtokolt képviselői mandátumot a magyar törvényhozásban, egy politikai rekordokat összesítő könyvben is biztosan helyet érdemelne. A gróf pályafutásának legismertebb szakasza 1920 januárjára esik, amikor a párizsi békekonferenciára kiküldött magyar delegáció vezetőjeként igyekezett kedvező békefeltételeket kiharcolni hazánk számára. Annak ellenére, hogy törekvései kudarcot vallottak, Apponyi az 1920. január 16-án elmondott „védőbeszédével” elnyerte a hazai közvélemény elismerését. Miután szónoklatában kiváló érveléssel bizonyította a Magyarországra kényszerített békefeltételek igazságtalanságát, a „nemzet védőügyvédjeként” tekintettek rá, és a revíziós törekvések élő szimbólumává vált. Elsősorban ennek köszönhette, hogy a Horthy-korszakban valóságos kultusz alakult ki a személye körül. Ma már kevéssé ismert, de Apponyi olyan népszerűségnek örvendett, hogy 1921-ben Budapest egyik legforgalmasabb közterületét is átnevezték a tiszteletére.

Az utolsó szó jogán

Apponyi Albert 1919 decemberében, a Huszár-kormánytól kapott felkérést arra, hogy álljon a magyar delegáció élére, és vesse latba minden tudását a baljósnak ígérkező párizsi béketárgyalásokon. Vezetői megbízásában fontos szerepet játszott, hogy az első világháborút megelőző évtizedekben aktív szerepet vállalt a pacifista Interparlamentáris Unióban, és jelentős kapcsolati hálót épített ki a nyugati politikusok körében. Apponyi a századforduló után az Egyesült Államokban is látogatást tett (kétszer is), és tengerentúli tartózkodása idején szívélyes viszonyba került Theodore Roosevelt akkori elnökkel. Ezenfelül az arisztokrata politikus híres szónoki tehetsége is bizakodással töltötte el a hazai közvéleményt.

Az 1920. január 7-én Párizsba érkező magyar delegáció lehetőségeit ugyanakkor alapvetően behatárolta az a tény, hogy mire a győztes hatalmak elé járulhatott, a békekonferencia már közel egy éve ülésezett a francia fővárosban. Amíg a forrongó Magyarország 1919 során a meghívásra várt, Párizsban meghozták azokat a döntéseket, amelyek átrajzolták Közép-Európa – és azon belül hazánk – térképét. Júniusban Németország, szeptemberben Ausztria, majd november végén Bulgária is békét kötött az antanthatalmakkal. A magyar delegáció ebben a helyzetben már csak „az utolsó szó jogán” nyilváníthatott véleményt a rákényszerített békefeltételekről.

A hasonlat abból a szempontból is találó, hogy a győztesek a területcsonkítással együtt járó békével büntetni kívánták Magyarországot a háború kirobbantásáért. Sok szempontból a tárgyalásra érkező delegáció tagjaival is úgy bántak, ahogy az ítéletre váró bűnösökkel szokás. Párizsi tartózkodásuk idején szigorú őrizet alatt tartották őket (nem találkozhattak például a sajtóval sem), és csupán egyetlen alkalommal, 1920. január 16-án kaptak lehetőséget arra, hogy álláspontjukat ismertessék. Ebben a helyzetben Apponyi szónoki tehetsége, híres nyelvtudása vagy politikusi rutinja mit sem ért. Egy reménytelen ütközetet kellett megvívnia a pulpituson, ez a kudarc azonban döntő szerepet játszott abban, hogy a közvélemény legendát épített alakja köré.

Védőbeszéd Magyarországért

A brit (David Lloyd George), francia (Georges Clemenceau) és olasz kormányfő (Francesco Saverio Nitti) előtt előadott szónoklatában Apponyi igyekezett minden lehetséges érvet felhasználni annak érdekében, hogy enyhébb békefeltételeket alkudjon ki Magyarország számára. Jó taktikai érzékkel nem elsősorban a magyar érdekekre hivatkozott, hanem arra törekedett, hogy bebizonyítsa az új közép-európai rendezés elhibázott voltát. Apponyi figyelmeztette a győzteseket, hogy az új határok megvonásával ugyanolyan soknemzetiségű államalakulatokat teremtenek, mint amilyenek 1918 előtt léteztek. Kiemelte, hogy a történelmi Magyarország szétszabdalása az elvileg „nyertes” országokat is azonos módon sújtja majd, hiszen a leereszkedő határok és az elmérgesedő konfliktusok szétrombolják az évszázadok során kialakult régiók közötti együttműködést. Sok tekintetben a következő évek-évtizedek történelme igazolta is a gróf komor jóslatait.

Bár ezek a megállapítások mutatják meg leginkább Apponyi politikusi képességeit, a magyar néplelket érthető módon a „védőbeszéd” azon részei érintették meg jobban, ahol a gróf a békefeltételek igazságtalanságát és lehetetlenségét ecsetelte. A helyzetet így értékelte:

ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.

Rámutatott arra, hogy az új országhatárok meghúzásával 3,5 millió magyar idegen uralom alá kerülne, akiknek az új államokban elnyomás jutna osztályrészül. (A gróf ebben sem tévedett.)

A beszéd nem maradt teljesen hatástalan. A felsorakoztatott adatok megingatták a brit és az olasz miniszterelnököt, Clemenceau francia kormányfő azonban elzárkózott minden módosítás elől arra hivatkozva, hogy a „magyar ügy megbolygatása” a korábban megkötött békeszerződéseket is befolyásolná. Apponyi és Magyarország erkölcsi győzelme végső soron ebben a közjátékban mutatkozott meg A közvélemény az arisztokrata politikus „védőbeszédét” katarzisként élte meg a trianoni tragédia előestéjén, és később az ő szavaiból merített reményt a revíziós törekvésekhez.

Politikusból a nemzet mitikus hőse

Ennek köszönhető, hogy 1921. május 27–29. között, 75. születésnapjára időzítve országos ünnepségsorozatot rendeztek Apponyi Albert tiszteletére. Lényegében ezekben a napokban vált Apponyiból, a politikusból a „nemzet védőügyvédje”, a magyar igazságért a túlerővel is bátran szembeszálló rendíthetetlen hős. A gróf tiszteletére megalakított „Apponyi ünneprendező bizottságban” számos korábbi kormánypolitikus és befolyásos közéleti szereplő (pl. Berzeviczy Albert, az MTA elnöke) is szerepet vállalt. Rákosi Jenő, a korszak egyik legjelentősebb sajtómágnása újságjában, a Budapesti Hírlapban így méltatta az idős arisztokratát az ünnepség idején:

Apponyi Albert gróf súlyos megpróbáltatásokat kiállott nemzetünk legválságosabb idejében, nemzetünk képviseletében, a győzők ítélőszéke elé állott megmenteni szétdarabolásra kerülő ezeréves hazánkat.

Apponyi 75. születésnapjáról a Nemzetgyűlés május 27-én díszülésen emlékezett meg. Május 28-án Horthy Miklós kormányzó is meglátogatta a politikust, és saját autóján vitte el az „ünnepeltet” a Szent István-bazilikába, ahol az esztergomi érsek mondott misét a neves évfordulón. Az idős arisztokrata tiszteletére Bethlen István miniszterelnök és a főváros vezetése is fogadást rendezett, és tömegek gyűltek össze az utcán, hogy ünnepeljék őt. Miután köztudott volt, hogy Apponyi szenvedélyesen rajong a zenéért, az Operaház és számos budapesti színház is díszelőadással tisztelgett előtte.

Az ünnepség alatt százával érkeztek a gratulációk és hódoló levelek az idős politikus számára. A Nemzeti Újság május 31-én arról tudósított, hogy addig 189 település határozott úgy, hogy díszpolgári címet adományoz Apponyi Albert számára. Ez a kitüntetés sok esetben azzal is együtt járt, hogy utcákat, tereket neveztek el az ünnepeltről. Annak ellenére, hogy a szokás szerint élő személyről csak kivételes esetben neveztek el közterületet Budapesten, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa úgy döntött, hogy az egyik legforgalmasabb tér az idős arisztokrata nevét kapja meg.

Ferenciek tere vagy Kígyó tér?

A tudományos és ismeretterjesztő művek álláspontja ugyanakkor látszólag megoszlik abban a kérdésben, hogy melyik budapesti közterületet nevezték Apponyi térnek 1921 után. Egyes szerzők a Ferenciek terét, míg mások a kevésbé ismert Kígyó teret említik. Ennek a kettősségnek az oka természetesen nem a kutatók felületességében, hanem a szóban forgó közterületek összefonódó történetében rejlik.

Amint az közismert, a Ferenciek terét a pesti polgárok az ott található ferences plébániatemplomról nevezték el, amelyet a 18. században Alcantarai Szent Péter tiszteletére szenteltek. Ennek a közvetlen szomszédságában, a Duna irányában húzódott a Kígyó tér, amely a dualizmus alatt jelentősen megnövekedett, miután a századfordulón megkezdték az Erzsébet híd építését, és elbontották az útban lévő épületeket. A háromszögletű Kígyó tér végső állapotát a Klotild-paloták megépülésével nyerte el.

1921. május 28-án, a főváros döntése nyomán ezt a közterületet keresztelték át Apponyi térre. Az elnevezés 1953-ig maradt fenn, amikor a kommunista hatalom – amely arisztokrata származása és politikai nézetei miatt sem rokonszenvezett Apponyi Alberttel – az idősebbek számára még ismerősen csengő Felszabadulás tér név alatt „egyesítette” a Ferenciek terét és az Apponyi teret. Az 1989. évi rendszerváltás után aztán újabb névcsere következett, aminek eredményeként a „Felszab tér” egésze Ferenciek terévé „változott vissza”.

A két közterület „összevonásában” minden bizonnyal fontos szerepet játszott, hogy a szocializmus évtizedeinek városfejlesztése nyomán az egykori hangulatos tér egy „belvárosi autópályává” és tömegközlekedési csomóponttá alakult át. (Hogy a címben foglalt kérdésre is választ adjunk: a kék vagy hármas metró jár errefelé.) Így aztán a történelem viharaiban nemcsak az 1921-es átnevezésről tanúskodó márvány emléktábla, hanem maga az Apponyi tér is elveszett.

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon Próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.