1947. augusztus 31-én tartották meg a magyar történelem egyik legbotrányosabb országgyűlési választását, amely a visszaélések egyik eszköze után „kékcédulás választás” néven maradt meg a közemlékezetben. A szavazás előrejelezte az 1946 februárjában kikiáltott második Magyar Köztársaság bukását. A voksolás során alkalmazott nyílt és megtorlatlanul hagyott csalások világosan megmutatták, hogy a kommunisták a többpártrendszer felszámolására, az addig is csak korlátozottan működő demokrácia megsemmisítésére törekszenek. Emellett pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a sztálini típusú diktatúra kiépítését sem az ellenzéki pártok, sem a koalíciós partnerek nem tudják megakadályozni. A szomorú következmények okán ugyanakkor hajlamosak vagyunk elsiklani a választás konkrét eseményei, részletei felett. Mire volt jó a hírhedt kék cédula, és milyen módon lehetett vele visszaéléseket elkövetni? Mennyiben befolyásolta az eredményt a csalás? Milyen hasznot hozott Rákosi Mátyásék számára a választás manipulálása? Cikkünk ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni.

Korlátozott demokráciából „népi demokráciába”

A második világháború után általános egyetértés uralkodott a magyar társadalomban abban a tekintetben, hogy egy demokratikus politikai rendszert kell felépíteni, ám a világpolitikai viszonyok ezt csak korlátozottan és átmenetileg engedték megvalósulni.

A megszálló Vörös Hadseregen és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül Sztálin döntő befolyással bírt a magyar belpolitikára. Moszkva utasítására a Magyar Kommunista Pártnak is helyet kellett biztosítani a kormányban, ráadásul Rákosi Mátyásék a legfontosabb minisztériumokat kaparinthatták meg. Kommunista befolyás alá került például a Belügyminisztérium, aminek következtében Sztálin protezsáltjai államot szervezhettek az államon belül. A hatóságok elsődlegesen a párt érdekeit szolgálták, és fontos szerepet játszottak a kommunisták vetélytársainak kiiktatásában. Rákosiék végső célja természetesen a hatalom kisajátítása, egy sztálini típusú diktatúra kiépítése volt, ám terveikben gondosan követték a szovjet vezető utasításait, aki 1945-ben még egy több esztendőn át tartó átmenetben gondolkodott. Így a kommunisták kezdetben alakoskodni kényszerültek, és demokratikus pártként léptek fel.

Rákosiék stratégiájában 1947 során a szovjet–amerikai ellentét kiéleződése, a hidegháború eszkalálódása hozott változást. A moszkvai utasítások nyomán agresszívabban léptek fel a velük koalícióba kényszerített pártokkal szemben. Elsődleges céljuk az 1945-ös választásokon kiemelkedő eredményt elérő Független Kisgazdapárt meggyengítése, „leszalámizása” volt, amit Révai József 1946 novemberében így indokolt:

a kisgazdapárt elemeire bontása nélkül a magyar demokrácia nem tud a szomszéd államok példájára a népi demokrácia [tehát a sztálini típusú diktatúra] útján előrehaladni.

A rivális meggyengítésében a szovjetek is közreműködtek oly módon, hogy 1947 februárjában elhurcolták Kovács Béla kisgazda főtitkárt. Június elején aztán Rákosiék zsarolással lemondásra és emigrációba kényszerítették Nagy Ferenc miniszterelnököt. A kisgazda politikus hatalomból való eltávolítása után pedig nyomást gyakoroltak Tildy Zoltán köztársasági elnökre, hogy előrehozott választásokat írjon ki.

Az 1947. augusztus 31-ére kitűzött szavazás ugyancsak az „előrehaladást” volt hivatott biztosítani. Rákosiék abban bíztak, hogy a választási eredmény átalakítja majd a törvényhozásban uralkodó erőviszonyokat. Ezt persze nem bízták a véletlenre, 1947 nyarán kikényszerítették a nemzetgyűléstől a választójogi törvény módosítását. Az új szabályozással több százezer antikommunista polgárt zártak ki a szavazásra jogosultak köréből, és a választhatóság feltételeit is úgy módosították, hogy a legjelentősebb ellenzéki erő, a Magyar Szabadság Párt vezére (Sulyok Dezső) ne indulhasson a választásokon.

Rákosiék úgy becsülték, hogy őket és koalíciós partnereiket néhány százalék választja el az abszolút többségtől, ami a további kormányzás elengedhetetlen feltétele volt. Az ehhez hiányzó szavazatokat a választójog újraszabályozásával, valamint különböző manipulációkkal, például a kék cédulák bevezetésével igyekeztek előteremteni.

Mire jó a kék cédula?

Annak ellenére, hogy a kék cédula neve összeforrt a csalással, felhasználása önmagában még nem jelentette a szavazás manipulálását. Ez ugyanis egy névjegyzékkivonat volt, amely lehetőséget biztosított arra, hogy a lakóhelyüktől távol tartózkodó választók (pl. vasutasok) leadhassák a voksukat. Ezt a szavazók napjainkban is megtehetik. A kék cédulára nyomtatott kivonat hitelességét a választópolgár lakóhelyén működő választási bizottság elnökének aláírása biztosította. A rendszert persze viszonylag könnyen kijátszhatták, mindössze a kivonatok sokszorosítására és egy csalásra kapható bizottsági elnökre volt hozzá szükség. Miután a kék cédulákkal való visszaélések mögött a Belügyminisztérium apparátusa állt, ezek a feltételek könnyedén teljesültek.

A kommunisták a választás előestéjén a szociáldemokratákat is megpróbálták bevonni a csalásba, a „testvérpárt” azonban az erős győzködés ellenére is visszautasította az ajánlatot. Rákosiék viszont ragaszkodtak eredeti elképzeléseikhez, és a kék cédulák felhasználásával körülbelül 200 ezer többletszavazatot kívántak megszerezni. Ehhez a teljes pártszervezetnek mozgásba kellett lendülnie. A visszaélések magas szintű koordináltságát többek között az az üzenet is bizonyítja, amelyet a Magyar Kommunista Párt egyik vidéki bizottsága küldött a fővárosba:

Ötven jó csepeli elvtársat kérünk 31-ére Zemplénbe. Ittlétük a párt választási győzelmét biztosítja. […] Szombaton [augusztus 30-án] este 11–12 között érjenek Sátoraljaújhelyre. 100% bolsikat kérek.

Majdnem botrány

Bár a Magyar Kommunista Párt csalásra mozgósított aktivistái utasítást kaptak, hogy kerüljék a feltűnést, a szavazókörökben sok esetben kiszúrták a kötegnyi névjegyzékkivonattal és nehezen hihető mesével érkező választókat. A helyi bizottságok átláttak az „üzemi kirándulócsoportokon”, amelyek kék céduláikkal „betértek szavazni” a különböző településekre. A falvak, kisvárosok lakóinak is feltűntek a teherautókon szállított szavazók.

Így aztán már augusztus 31-én délelőtt csalásról szóló jelentések érkeztek a Belügyminisztériumba az ország minden vidékéről. A sürgönyöző, telefonáló bizottsági tagok és tisztviselők pedig meglepetten tapasztalták, hogy nem csupán a rend helyi őrei, hanem Rajk Lászlóék is a visszaélések eltussolására törekszenek. A kommunista belügyminiszter magatartása egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a szavazás manipulálása mögött éppen az a szerv áll, amelynek a választások tisztasága felett kellene őrködnie. Úgy tűnt, hatalmas botrány kerekedik. Kora délután Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter is kísérletet tett a csalások megfékezésére, Rajk azonban egyszerűen félreállította őt. Tiltakozásul Ries lemondott hivataláról, a pártjához tartozó miniszterek pedig „sztrájkba léptek.”

A kék cédulákkal elkövetett visszaélések még a kommunisták leglojálisabb szövetségeseit is felháborították, és szeptember elején néhány napig úgy tűnt, hogy a kormánykoalíció belebukik a botrányba. Azután persze győztek azok a szempontok, amelyek korábban és később is engedményekre sarkallták a Rákosiékkal együttműködő politikusokat. Egyesek taktikázásból, mások megalkuvásból, ismét mások félelemből visszatértek a közös kormányzáshoz. Maga Ries István is szerepet vállalt a kékcédulás választás után megalakuló kabinetben.

A csalás jutalma – és ára

A sokszorosan elcsalt 1947-es választásokon a kommunisták a szavazatok mintegy 22 százalékát kapták meg. Meglepőnek tűnhet, de ezzel túl is szárnyalták előzetes elvárásaikat. Rákosi úgy tervezte, hogy pártja a Független Kisgazdapárt mögött a második helyen „ér majd célba”, a kisgazdák azonban leszerepeltek (részben azért, mert 1945 óta asszisztáltak a kommunisták előretöréséhez), és a szociáldemokraták is alulmúlták magukat. A második helyet egy ellenzéki erő, a Barankovics István-féle Demokrata Néppárt érte el. Mindenesetre a koalíció a visszaéléseknek és a választási rendszer által nyújtott kedvezményeknek (prémium mandátumok) köszönhetően így is abszolút többségre tett szert.

Ebben a sikerben a csalást szimbolizáló kék cédulák csupán kisebb jelentőséggel bírtak. Az antikommunista szavazók százezreinek előzetes kizárása, a választói névjegyzék megkurtítása sokkal fontosabbnak bizonyult. Péter Gábor jelentése és Farkas Mihály előzetes terve alapján a visszaéléshez felhasznált névjegyzékkivonatok száma 60–200 ezer közé tehető, ami a leadott szavazatok maximum 2,5 százalékát jelentette.

A kék cédulák lélektani hatása ugyanakkor hatalmas volt. Ráadásul az átlátszó csalás nem csupán a „főbűnös” kommunistákat járatta le a közvélemény előtt, hanem azokat a koalíciós pártokat (kisgazdákat, szociáldemokratákat, parasztpártiakat) is, akik végül napirendre tértek a panaszok felett, és folytatták a közös kormányzást. Szerencsés Károly 1992-es munkájában így jellemezte ezt a helyzetet:

A választók – akár saját szavazóik – szemében már ezek a pártok is olyan színben tűntek fel, mint amelyek pusztán az MKP akaratának kiszolgálói. E pártok felszámolásakor ennek igen nagy jelentősége lesz, lehetővé téve azt, hogy szinte »észrevétlenül«, a tagság tiltakozása nélkül szüntessék be működésüket.

A szavazás eredménye megmutatta, hogy a magyar társadalom elsöprő többsége elutasítja a sztálini típusú rendszert, a kommunista diktatúrát. A kékcédulás választás lebonyolítása és „utóélete” viszont egyértelműen jelezte, hogy ennek a többségnek az érdekeit senki nem meri képviselni Rákosiékkal és a Szovjetunióval szemben.

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon-próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.