1849 augusztusában, amikor az orosz–osztrák túlerő ellen küzdő honvédseregek helyzete reménytelenné vált, Kossuth Lajos emigrációba vonult, hogy külső támogatókat keressen a magyar függetlenség kivívásához. A kormányzó-elnök kíséretével az Oszmán Birodalomban kapott menedéket, a bebocsátásnak azonban ára volt. A szultán a nemzetközi bonyodalmak elkerülése érdekében Magyarországtól távolra, Kis-Ázsiába internálta az emigránsokat. Viszonylag kevéssé ismert, hogy ebből a „puha őrizetből” Kossuth amerikai támogatással szabadult ki. A magyar politikus akkora népszerűségnek örvendett az Egyesült  Államokban, hogy egy szenátor már 1850 februárjában megpróbált közbenjárni az érdekében, másfél évvel később pedig a USS Mississippi el is szállította őt török földről. Kossuth később hat hónapot töltött a tengerentúlon. Bár sikertelenül próbálta rávenni Fillmore amerikai elnököt a magyar ügy támogatására, látogatása kulcsfontosságúnak bizonyult a későbbi diplomáciai és kulturális kapcsolatok  szempontjából.

Kossuth-láz Amerikában

Biztosan állítható, hogy a történelem során egyetlen magyar államférfi sem részesült olyan díszes fogadtatásban az Egyesült Államokban, mint Kossuth Lajos, aki 1851. december 5-én a Humboldt nevű gőzös fedélzetén érkezett meg az Újvilágba. A kormányzó-elnököt (a 31 amerikai tagállam nevében) 31 ágyúlövéssel üdvözölték New York kikötőjében, és tízezrek köszöntötték őt a partra szállás után. A szabadság eszménye iránt lelkesedő amerikai közvélemény rajongással fordult a magyar politikus felé, aki a vérbe fojtott szabadságharc vezéreként tökéletes alanya volt az ilyen jellegű kultuszteremtésnek. Így aztán Kossuthot (főleg körutazása első, új-angliai állomásain, New Yorkban, Baltimore-ban és Philadelphiában) rendszerint virágeső, zászlóerdő és hatalmas ünneplő tömeg fogadta. A plakátokon és a híradásokban úgy jelent meg, mint a szabadság után áhítozó európai nemzetek követe, a Habsburgok és az orosz Romanovok által megtestesített zsarnokság engesztelhetetlen ellenfele. Számos lap – például az akkor induló The New York Times – tovább erősítette a kormányzó-elnök nimbuszát.

Kossuth érkezése olyan hangulatot idézett elő az Egyesült Államok keleti partján, amit a lapok egyszerűen csak „őrületként” aposztrofáltak. Az emigráns politikus az öltözékével is divatot teremtett: 

és amerikai férfiak tízezrei vásároltak maguknak „Kossuth-kalapot”, amelyet egyébként a partra szállás előtt egy élelmes vállalkozó ajándékozott a kormányzó-elnöknek. (Mondanunk sem kell, hogy az illető jelentős hasznot húzott ebből a reklámfogásból.) Sokan még a ruházat utánzásánál is messzebb mentek. 1851 decemberétől megugrott azoknak a száma, akik úgy tisztelegtek a magyar politikus előtt, hogy gyermekeiknek a Kossuth középső nevet adták.

Befolyásos pártfogók körében

Kossuth Lajos körutazása fél évig tartott, a kormányzó-elnök éppen a Bastille lerombolásának évfordulóján, 1852. július 14-én hagyta el az Egyesült Államokat. Hat hónap alatt több mint 600 nyilvános beszédet tartott, és számos államban megfordult. Az új-angliai nagyvárosokon kívül járt többek között Atlantában, Clevelandben, St. Louisban és New Orleansban is. Látogatásáról még a távoli nyugati parton is rengeteget cikkeztek.

Kossuth „turnéjában” kétségkívül fontos szerepet játszottak az Egyesült Államokban letelepedő magyarok, ugyanakkor az emigráns szabadságharcos messze nagyobb figyelemben részesült annál, mint amit nemzettársai kivívhattak volna a számára. Annak dacára, hogy Ausztria követe, Johann Hülsemann többször protestált Kossuth Lajos hivatalos fogadása ellen (sőt tiltakozásképpen hamarosan távozott is hivatalából), Millard Fillmore elnök 1851 szilveszterén vendégül látta őt a Fehér Házban. Egy héttel később, 1852. január 7-én pedig a kormányzó-elnöknek megadatott az a lehetőség, amivel addig csak egyetlen külföldit (az amerikai függetlenségi háború hősét, La Fayette márkit) tüntettek ki: 

Kossuth annak köszönhetően juthatott el ilyen magas fórumokra, hogy a közvélemény mellett az értelmiség és a politikai elit körében is számos csodálója akadt. A korszak egyik legkiválóbb írója, Ralph Waldo Emerson például így fogadta őt a Massachusetts állambeli Concordban:

Ön doktori fokozattal foglalhat helyet a szabadság egyetemén.

Kossuth támogatói közé tartozott az Egyesült Államok külügyminisztere, Daniel Webster is, aki a január 7-i képviselőházi fogadáson egy gyújtó hangú beszéddel állt ki a „magyar ügy” mellett. A befolyásos támogatók azonban csak szép szavakkal szolgáltak.

Szűk korlátok között

Bár az ünneplés zaja ideig-óráig elfedte Kossuth küldetésének reménytelenségét, a baljós előjelek már a kezdetekkor megmutatkoztak. Az amerikai kormányzat ugyanis minden lehetséges módon igyekezett jelezni, hogy Kossuth Lajost magánemberként és nem Magyarország képviselőjeként látja vendégül. Ennek ellenére a kormányzó-elnök (a diplomáciában meglehetősen udvariatlannak számító módon) igyekezett „közelebb húzni” az ügyéhez az Egyesült Államokat. Az ellentétes törekvések már a USS Mississippi indulása után konfliktust okoztak, amikor Kossuth a hajó kapitányának utasítása ellenére két hónapos „kitérőt” tett Angliában. (Ezért érkezett a Humboldt fedélzetén Amerikába.)

A kormányzó-elnök magatartása a partra szállás után sem változott. Bár Fillmore elnök nyomatékosan kérte Kossuthot, hogy a fehér házi fogadás során kerülje az aktuálpolitikai kijelentéseket, a szabadságharc vezére Ausztria és Oroszország bírálatára használta fel az ünnepséget. Az ilyen jellegű akciók azonban legfeljebb diplomáciai botrányokat okozhattak, az amerikai külpolitika irányát nem tudták befolyásolni. Fillmore például Kossuth december 31-i szónoklatára egy olyan rögtönzött beszéddel felelt, amelyben világossá tette, hogy 

Magyarország függetlenedését rokonszenvvel fogadná, de azért aktívan nem hajlandó fellépni.

Személyes szimpátiája ellenére később Webster külügyminiszter is hasonló módon nyilatkozott, így aztán Kossuth kampányának a kilátásai hamar borússá váltak. A kormányzó-elnök körutazását naplóban megörökítő László Károly már 1851. december 24-én így írt:

[Kossuth] nyugodni ment, s együtt maradtunk éjfélig, hallgattuk a sok lelkes szónoklatot, melynek értelme többnyire oda ment ki: hogy ők üdvözlik, bámulják Kossuthot mint rendkívüli egyént, a hazafiság páratlan előbajnokát, készek a magyar ügyet pénzzel is segíteni, de a háborúba keveredéstől félnek. S ha 2-3 szónok beszédjéből kellene ítéletet hozni, azt mondanám, hogy Philadelphiától nem várhatunk sokat.

„Be nem avatkozás a beavatkozásért”

László kiválóan mérte fel a magyar küldöttség lehetőségeit. Kossuth a hat hónapos egyesült államokbeli tartózkodás alatt összesen 83 000 dollárnyi adományt kapott amerikai magánszemélyektől, ahhoz viszont hat esztendő is kevés lett volna, hogy a Kongresszust és az elnököt meggyőzze a magyar ügy támogatásáról. Ezzel lényegében elveszett annak a reménye, hogy a kormányzó-elnök „1849 romjain” újraindítsa a Habsburgok elleni szabadságharcot. Az Egyesült Államok politikai elitje és közvéleménye világosan ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy távol tartja magát az európai nagyhatalmak ügyes-bajos dolgaitól (ennek az ellenkezőjéről a világháborúk alatt is nehezen sikerült meggyőzni a többségi társadalmat).

Így aztán Kossuth tolakodó magatartása idővel a várttal ellentétes hatást ért el. Egyre többen sérelmezték, hogy messziről jött emberként, az amerikai szabadságszeretetre és George Washington eszméire hivatkozva bele akarja rángatni az Egyesült Államokat egy távoli konfliktusba. Ráadásul Kossuth megítélése az első hetekben, népszerűsége tetőpontján sem volt egységes. A rabszolgatartó déli államokban eleve gyanakvással figyelték a magyar szabadságharc vezérét (itteni fellépésein mérsékelt sikert aratott). Másfelől pedig a politikus a rabszolgaság eltörléséért küzdő abolicionisták egy részét is magára haragította azzal, hogy saját érdekeit szem előtt tartva nem állt nyíltan melléjük. Kossuth átlátszó taktikázása ellenérzést szült, részvétlennek és önzőnek tüntette fel a politikust. Többen is megfogalmazták azt a kritikát, hogy a kormányzó-elnök beavatkozást vár el az Egyesült Államoktól, miközben ő erkölcsi kérdésekben sem hajlandó állást foglalni.

Bukott szabadságharcosból a szabadság jelképe

Kossuth 1852 májusában tartotta meg utolsó beszédét Bostonban, és két hónappal később csalódottan indult vissza az Óvilágba. A kormányzó-elnök küldetése kudarccal zárult, ám távozása a tengerentúli közvéleményben helyet biztosított Kossuth Lajosnak, a hérosznak. A magyar származású amerikai történész, Várdy Béla szerint

az amerikai köztudatban […] Kossuth úgy maradt meg, mint az emberi szabadság egyik nagyszerű eszményképe. Beszédei, politikai bölcseletei és aranymondásai közszájon forogtak sok évtizeden át, s időnként még ma is előkerülnek.

Itt ismét fontos kiemelni, hogy Kossuth hatása, jelentősége túlmutat az amerikai magyar közösségen. A kormányzó-elnök sajátos, sok tekintetben archaikusnak ható angol beszédstílusával számos csodálót szerzett magának az Egyesült Államokban (és egyébként brit földön is). Ennek következtében irodalmárként is elismerték, és a 19. század második felében számos antológiában közölték beszédeit. De az amerikai elit nem csupán forma tekintetében értékelte nagyra a magyar politikus szónoklatait.

Kossuth egyes gondolatait híres gettysburgi beszédében.

A magyar szabadságharc vezérének kultusza a 20. században sem merült teljesen feledésbe. Kossuth például Clevelandben és New Yorkban is szobrot kapott, és az 1950-es években szerepelt az amerikai Szabadság Bajnoka-bélyegsorozaton. Ezenfelül pedig ő volt az első olyan nem amerikai személy, akinek tiszteletére (1990-ben) az amerikai törvényhozás épületében mellszobrot állítottak.

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon-próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.