Egyre több az óriás mohaállat a Tisza-tóban – adta hírül a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága. A furcsa kinézetű lények a hazai vizekben viszonylag újak, először a Ráckevei-Duna-ágban tűntek fel a 2010-es évek elején.

Az elsőként 1851-ben Észak-Amerikában felfedezett mohaállatok nagyon öreg fajnak számítanak. A különös lények már bőven a dinoszauruszok előtt, az ordovíciumban megjelentek a földön, a fennmaradt leletek alapján már ekkor a zátonyok részét alkották. Életmódjuk nem sokat változott az évmilliók során, jelenleg is telepeket alkotva, egymásba és a víz alatt valamibe (például kövek, növények, csigaházak) kapaszkodva léteznek. Európában először 1880-ban Németországban fedezték fel, ezt követően elterjedt Nyugat- és Közép-Európában is.

Az egyedek durván húszasával rozettához hasonló formába kapcsolódnak, ezek pedig telepekké állnak össze. A ráckevei ágban 2011-ben talált mohaállatokról a Zöld Vadon blog azt írta, hogy a kolónia méretei egy focilabda méreteinek feleltek meg. A Tisza-tavon is megjelent óriás mohaállat (Pectinatella magnifica) ennél akár nagyobbra is megnőhet, a kolónia 40–60 centiméteres nagyságot is elérhet.

Főként sós vizekben élnek a mohaállatok, a 8000 recens faj közül csupán nagyjából 80-90 édesvízi, ebből tíznél kevesebb található meg Magyarországon. Az édesvízi fajok kedvelik az állandó vízállású, lassú vízfolyású és iszapos medrű környezetet. Az Élet és Tudomány (2015/4-es) cikke szerint nem bírják a szennyezett vizeket, sem a víz hőmérsékletének ingadozását. Az óriás mohaállat által preferált vízhőmérséklet 16 és 20 Celsius-fok között van, 12-13 fok alatt elpusztul. Éppen ezért a nyári hónapokban tűnnek fel általában, télre pedig eltűnnek. Örökítőanyaguk viszont képes túlélni a hideget, így jelenhetnek meg újra ott, ahonnan egyszer eltűntek a víz lehűlésével.

Az elmúlt tíz évben egyre nagyobb számban jelentek meg az óriás mohaállatok a hazai vizekben, így jogosan merülhet fel a kérdés: van-e tőle félnivalónk? A mohaállatok egyrészt esztétikai és gazdasági kárt okozhatnak, hisz kiirtásuk nehéz és költséges, megjelenésükkel pedig árthatnak a turisták által kedvelt célpontok forgalmának, csővezetékekben történő megtelepedésükkel pedig a csőrendszer vízszállító képességein ronthatnak. Emberre nem veszélyesek, és az élővilágot sem károsítják közvetlenül. Szűrögető táplálkozásmódjukkal tisztítják a tó vizét, amivel elősegítik a víz öntisztulását, ám özönfajként kiszoríthatják az őshonos fajokat, amivel egy sérülékeny vízi életközösségnek árthatnak. Mivel pár éve megjelent fajról van szó, így hosszú távú hatásáról egyelőre nem tudunk, a Természetvédelmi Őrszolgálat szerint azonban gyors szaporodásuk a Tisza-tavon nem túl bizalomgerjesztő.