Fred Kaplan amerikai újságíró a közelmúltban megjelent cikkében „az amerikai történelem legnagyobb stratégiai tévedésének” nevezte a 2003. március 20-án megindított második iraki háborút. Több mint 4400 amerikai és a becslések szerint 208 000 iraki áldozata volt, nem beszélve a közel-keleti államok destabilizálódásáról, az Iszlám Állam felemelkedéséről és minden idők egyik legnagyobb menekültválságáról. De miért és hogyan is tört ki ez a háború?

Másfél évtizede sokan hangoztatták, hogy az Egyesült Államok kizárólag a kőolajlelőhelyek birtokba vételéért indította meg a háborút. A közhiedelem szerint a nagyhatalmak általában anyagi érdekeik védelmében szánják el magukat kemény lépésekre. Az emberek többsége egyszerű magyarázatokat keres, és van-e annál egyszerűbb, hogy az önző gazdagok és hatalmasok még nagyobb gazdagságra és hatalomra vágynak?

Olaj?

Semmi bizonyítéka nincs annak, hogy Amerika az olaj miatt kezdte el az iraki háborút. Ugyanis nem vette birtokba az olajkutakat, és nem fordított gondot az olajmezők védelmére a fosztogatás vagy a szabotázscselekmények ellen. Az amerikai olajtársaságok kifejezetten panaszkodtak amiatt, hogy 

mint velük. Irak a háború után kevesebb kőolajat termelt ki, mint a háború előtt – igaz, az összeesküvés-elméletek kedvelői nyilván úgy vélekednének, hogy valamilyen okból pontosan ez állt Amerika érdekében. De ne feledkezzünk meg arról, hogy az Egyesült Államok maga is a világ három legnagyobb kőolaj-kitermelője közé tartozik. Igaz, kétszer annyit fogyaszt, mint amennyit kitermel, de történelme során mindeddig háború nélkül is biztosítani tudta szükségleteit.

A kezdeti visszafogottság

Robert Draper amerikai újságíró és történész 2020-ban könyvet publikált a háború kirobbantásáról (To Start a War: How the Bush Administration Took America into Iraq. Penguin Press). Ebben felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a 2000-es elnökválasztási kampányban még nem a republikánus párti George W. Bush, hanem demokrata párti ellenfele, Al Gore hangoztatta, hogy katonai intervencióval is elő kell segíteni a demokrácia terjesztését a világ más országaiban. Az ifjabb Bush elnökségének első éveiben sem Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó, sem Dick Cheney alelnök, sem Donald Rumsfeld védelmi miniszter nem tekintette céljának Szaddám Huszein iraki diktatúrájának megdöntését. Erre csak Paul Wolfowitz, a védelmi miniszter helyettese és Lewis Libby, az alelnök személyzeti főnöke próbálta rábeszélni őket – de hiába. Egyelőre azonban ők sem inváziót terveztek, csak kisebb iraki ellenzéki fegyveres erők támogatását amerikai légi csapásokkal.

Tömegpusztító fegyverek?

A helyzet a 2001. szeptember 11-i terrortámadással változott meg. George W. Bush ezután több alkalommal is hangot adott annak a meggyőződésének, hogy eljött az idő a leszámolásra Szaddám Huszein iraki elnökkel. Nem valószínű, hogy személyes okok motiválták, bár ez is érthető lett volna. 1993 áprilisában ugyanis Huszein egy kommandót küldött Kuvaitba, aminek az oda látogató amerikai elnök, az idősebb Bush, George W. Bush apjának a meggyilkolása volt a feladata. A merénylőket azonban a kuvaiti hatóságok időben letartóztatták. 2001-ben már sokkal nagyobb jelentősége volt annak, hogy ekkorra az amerikai kormányzat vezetői közül szinte mindenki őszintén elhitte: Szaddám Huszein iraki elnök tömegpusztító fegyverek gyártására törekszik, rendszerének megdöntése elősegítheti a Közel-Kelet demokratizálódását, valamint a tartós izraeli–palesztin béke létrejöttét. (Ha előre tudják, hogy nem találhatnak tömegpusztító fegyverek gyártására utaló jeleket az iraki üzemekben, könnyen odacsempészhettek volna olyan felszerelést, amellyel ország-világ előtt bebizonyíthatják Huszein bűnös tevékenységét.) Maga az iraki elnök siettette saját bukását, mert 

évekkel korábban felhagyott az előállításukra tett kísérletekkel. Talán túl megalázónak találta, hogy elismerje: távolról sem olyan erős és fenyegető, mint amennyire ezt a nyugati hatalmak és a szomszédos államok gondolják róla. Úgy is mondhatnánk: rabja lett a saját hatalmáról szőtt ábrándjainak, és ez okozta bukását.

Megszűrt információk

Amikor Washingtonban nyilvánvalóvá vált, hogy Bush szívesen fogadja a Huszein elleni vádakat, egyes főtisztviselői készségesen szállítani kezdték ezeket, s úgy szűrték meg az elnökhöz eljuttatott információkat, hogy azok az iraki elnök bűnösségét bizonyítsák. Főleg George Tenet, a CIA igazgatója tett meg mindent annak érdekében, hogy meggyőzze a kongresszust, a médiát és az amerikai társadalmat: Huszein tömegpusztító fegyvereket gyárt, ha nem is nukleárisakat, de minden bizonnyal kémiai vagy biológiai fegyvereket. Sokan úgy vélekedtek, hogy a háború egyáltalán nem lesz hosszú. Rumsfeld védelmi miniszter például meg volt győződve arról, hogy a rendkívül pontosan célba találó „okos bombák” olyannyira átalakítják a háborúzást, hogy kis létszámú haderő is képes lesz az iraki hadsereg megsemmisítésére. (A kis létszámú egységek viszont nem voltak képesek a győzelem után az elfoglalt területek biztosítására és a felkelőktől való megvédelmezésére.)

Mindezen tényezők összjátékaként 2002 közepén a Fehér Házban már eldöntöttnek tekintették, hogy előbb-utóbb meg kell indítani a háborút. Colin Powell, a népszerű és tapasztalt külügyminiszter azon kevesek közé tartozott, akik nem voltak meggyőződve a háború szükségszerűségéről, de úgy érezte, egy „jó katona” nem hagyhatja cserben a kormányzatot. A CIA több elemzője is kételkedett abban, hogy Szaddám Huszeinnek tömegpusztító fegyverei vannak, mint ahogy abban is, hogy kapcsolatban állt az al-Káida terrorszervezettel. Tenet azonban gondoskodott róla, hogy ne közölhessék véleményüket Powell-lel. Bush pedig csak megerősítést várt, és egyáltalán nem törekedett az ellenvélemények megismerésére.

Az utolsó rossz döntések

A nemzetbiztonsági tanács ülésein hosszasan vitatták, mihez kezdjenek a győzelem után a kormányzó Baasz Párt és az iraki hadsereg tagjaival. Észszerű döntést hoztak: a párt tagjainak csak legfelsőbb vezetőit kell eltiltani a politikai tevékenységtől, és Szaddám elit gárdájának kivételével az iraki hadsereget is érintetlenül kell hagyni, hogy fenntarthassák a rendet.

A háborús győzelem után azonban, 2003 májusában Paul Bremer, a koalíció ideiglenes hatóságának vezetője ezzel homlokegyenest ellenkező döntéseket hozott. A Baasz Párt minden tagját eltiltotta a politikai hivataloktól, és feloszlatta az iraki hadsereget. Hiába figyelmeztették:

Ha ezt megteszi, ötvenezer ember veszíti el az állását, megy illegalitásba, gyűlölettel eltelve az amerikaiak iránt.

Bush pedig ahelyett, hogy tiltakozott volna, és leváltotta volna Bremert, elfogadta döntéseit, és biztosította őt támogatásáról. Ezzel az anarchia és a polgárháború elkerülhetetlenné vált. Fred Kaplan e szavakkal fejezte be Robert Draper könyvének ismertetését a New York Review of Books hasábjain:

A háború kirobbantása nem pusztán jó szándékúan elindított tragédia volt, hanem megtévesztések és hamis információk sorozata, melyeknek több alkalommal is véget lehetett volna vetni, mielőtt visszataszító módon eltorzítják az amerikai külpolitikát…

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon-próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.