Talán nem él olyan ember a Földön, aki életében legalább egyszer ne találkozott volna a bútor mögül előmászó százlábúval. Nos, ők a légyölő pókszázlábú névre hallgatnak, s rendszerint már az első találkozáskor mély benyomást keltenek az emberben, megjelenésük ugyanis egy kicsit sem megnyerő. Különös ismertetőjelük, hogy iszonyatosan gyorsan képesek elslisszolni, ha veszélyben érzik magukat, miközben a testük nem kígyózik, mint a többi százlábúé, hanem mindig egyenes. A merev testhez kapcsolódó vékony lábak teszik egyébként lehetővé a meglepő, 0,4 m/s sebességüket.

Ez azt jelenti, hogy másodpercenként a testhosszának hússzorosát teszi meg, amivel abszolút rekorder, ilyen sebességre ugyanis – a testméretéhez képest – még az abszolút sebességi rekorder gepárd sem képes.

És ha már test: a légyölő pókszázlábú nevű szobaszörny testmérete lábak nélkül 20-25 milliméter. Összesen tizennyolc testszelvénnyel rendelkezik, amiből tizenötön van egy pár hosszú, pókszerű járóláb (azaz a százlábúak közül csak bizonyos fajoknak van száznál több lába). A fej mögötti szelvényen minden százlábúhoz hasonlóan egy pár módosult állkapcsi láb található, amelynek végén méregkarmok vannak. A méregmirigy a tőízben helyezkedik el. Utolsó lábpárja hosszú, vékony, kicsit a fejen lévő csápokra hasonlít. A fejen látható az ízeltlábúak többségére jellemző, elsőként Tömösváry Ödön által leírt és később róla elnevezett Tömösváry-szerv, amely kémiai és/vagy hőmérsékleti változásokat érzékelő érzékszerv.

Ő pusztán egy éjszakai állat, azaz nappal az avarban vagy kövek alatt, illetve lakásban a bútorok mögött, padló- és falrepedésekben rejtőzik, míg éjszaka a legnagyobb bulikat képes tartani. Aktív ragadozó, gyorsaságát a zsákmányszerzés közben teljes mértékben kihasználja: egyszerűen lerohanja a legyeket, pókokat, de még az is előfordul, hogy ínyenc csemegeként csigákat és férgeket is elfogyaszt. Áldozatait állkapcsi lábaival ragadja meg, és egyszerűen megmérgezi zsákmányát. Fejlett szeme ellenére vadászat közben általában a hosszú csápok tapintó- és szaglóérzékére, valamint a szőrös lábak tapintására hagyatkozik. A számára veszélyt jelentő állatokat (darazsak, méhek) messzire elkerüli,

Utóbbinak is köszönhető, hogy környezettől függően akár három-hét évig is eléldegél. Csak a harmadik évtől szaporodik, párzáskor a hím és a nőstény egymás körül köröz, csápjaival tapogatja egymást. A hím a spermatokot a talajra helyezi, a nőstény felveszi és ivarnyílásába teszi. A légyölő pókszázlábú a petéit tavasszal, egyesével rakja le, néhány napos időközökben. A kikelő lárvák a kifejletthez hasonlók, de kevesebb testszelvénnyel – ezzel együtt lábpárral – rendelkeznek, először mindössze néggyel. A szelvények és a lábpárok száma a vedlések során növekszik, a hatodik vedlés után eléri a tizenötöt.

A légyölő pókszázlábú elsősorban a Földközi-tenger térségében őshonos, de Európa nagy részén, Ázsiában és Észak-Amerikában is gyakori. Amerikába valószínűleg először Mexikóból és Guatemalából hurcolták be, mára már Kanadába is megérkezett. Hazánkban az egyetlen pókszázlábúfaj rendjének különleges képviselőjeként és általános hasznossága miatt védelemre érdemes.