A világ 50 évvel ezelőtt állt a legközelebb egy nukleáris háború kirobbanásához. A kubai rakétaválság idején Kennedyn és Hruscsovon, valamint néhány szerencsés körülményen múlt, hogy a két szuperhatalom nem lőtte ki egymásra rakétáit. Fél évszázad távlatából igyekszünk feltárni a krízis okait, és azt, hogy mi zajlott a titkos kormányüléseken, ahol minden eldőlt.
A kubai rakétaválság kezdetét hagyományosan egy nagy magasságban repülő amerikai U-2-es kémrepülőgép október 14-én készült híres-hírhedt felvételeihez szokás kötni. A Richard Heyser őrnagy vezette gép 928 fotót készített aznap Kuba felett átrepülve, és ezek kétséget kizáróan bizonyították, hogy a szovjetek nukleáris robbanófejjel felszerelhető rakétákat telepítenek a Florida partjaitól légvonalban alig 150 kilométerre fekvő szigetre.
Valójában a műholdfelvételek, illetve hatalmas, henger alakú tárgyakat szállító teherautókról szóló, Kubából érkező jelentések alapján a CIA már sejtette, hogy mi a helyzet, ezért is döntöttek a korábbi botrányok miatt lehetőleg a földön tartott U-2-esek bevetéséről. A repülés után pedig még hátravolt a felvételek elemzése, a CIA-nak biztosra kellett mennie egy ilyen súlyos kérdésben – Kennedy elnököt csak október 16-án kora reggel szembesítették a helyzettel.
Az óvatosság érthető volt, a helyzet súlyosságát Robert Kennedy, az elnök akkoriban a főügyészi posztot betöltő öccsének reakciója is mutatja, amikor a tanácskozásra összehívott szakértők és politikusok előtt bemutatták a képeket. „Ó, a francba! A francba! A francba! Azok az orosz kurafiak!” – fordíthatnánk nagyon enyhén a szavait. („Oh shit! Shit! Shit! Those sons of bitches Russians.”)
Valószínűleg bátyja is hasonlóan érzett. Az amerikaiak korábban is tudtak arról, hogy a szovjetek fegyvereket – többek közt légvédelmi rakétarendszereket – küldenek a karibi szigetországba, de minden lehetséges módon biztosították Kennedyt arról, hogy kizárólag védelmi célú szállítmányokról van szó. Mi több, Hruscsov még október 17-én – a bizonyítékokról nem tudva – is biztosította Kennedyt, hogy „semmilyen körülmények között nem kerülnek föld-föld rakéták Kubába”. A novemberi kongresszusi választásokra készülő elnök ennek tudatában a nyilvánosság előtt is bejelentette: ezt az Egyesült Államok tudomásul veszi, de ha támadó fegyverek is Kubába kerülnének, „az a legsúlyosabb következményekkel fog járni”. Kennedy és tanácsadói az események tudatában tehát ezekkel a következményekkel néztek szembe.
Azonban hiba lenne a rakéták telepítését Hruscsov, a szovjetek és Castro egyoldalú, támadó lépéseként értelmezni. Nem mondunk újdonságot azzal, hogy a hidegháború idején a két szuperhatalom közti kényes erőegyensúlyt az egymás – és a világ – teljes elpusztításával fenyegető nukleáris fegyverarzenál tartotta fent. Azonban az ’50-es években és a ’60-as évek elején ugyan már mindkét oldalon tömegével álltak rendelkezésre atom-, később hidrogénbombák, de a célba juttatásukra szolgáló technológia még korántsem állt a későbbi évtizedek szintjén.
Ennél is fontosabb, hogy e tekintetben az amerikaiak jelentős előnyre tettek szert ezekben az években. Az Egyesült Államok ekkor nagyjából 170 interkontinentális – tehát amerikai bázisokról szovjet célpontokat támadni tudó – termonukleáris robbanófejjel felszerelt rakétát tartott hadrendben, míg a szovjeteknek becslések szerint néhány tucat ilyen állt csak rendelkezésükre, ráadásul ezeknek megbízhatósága is igen kérdéses volt. Mi több, az amerikaiak közepes hatótávolságú rakétákat telepítettek Olaszországba és a Szovjetunió közvetlen közelébe, Törökországba is.
Mindez súlyosan felborította az erőegyensúlyt, hiszen azt jelentette, hogy háborús helyzetben az amerikaiak több száz becsapódó nukleáris töltetével szemben a szovjetek csak néhányat tudnának válaszul az Egyesült Államokra kilőni (persze ez nem akadályozta volna meg őket abban, hogy például az európai NATO-tagállamokat pusztító megtorló csapással sújtsák). Hruscsov és a szovjet vezetés úgy döntött, ezt a fenyegetést a baráti Kubába telepített közepes hatótávolságú rakétákkal – amelyekből nekik is több száz volt – ellensúlyozzák. Castro pedig örömmel fogadta a felvetést, részben a CIA támogatásával 1961-ben indított, végül csúfos kudarcba fulladó, Disznó-öbölben lezajlott, kubai emigránsok részvételével végrehajtott akció miatt. Néhány atomrakéta biztosította volna, hogy Kennedy és Amerika többet ne próbálja megdönteni a kubai diktátor hatalmát.
Az október 16-án Kennedy által a helyzet megoldására létrehozott szűk tanácsadói testület, az ExComm (Executive Committee of the National Security Council – Nemzetbiztonsági Tanács Végrehajtó Bizottsága) a következő napokban szinte állandóan ülésezett. Természetesen ekkor még a kubai rakéták jelenléte a legszigorúbban titkos információ volt, csak az tudott a válságos helyzetről, akinek muszáj volt. Az ExComm ülései is teljes titokban zajlottak, azonban ma már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy pontosan ismerjük, mi történt a színfalak mögött. Ebben a titkosítás alól feloldott dokumentumok mellett azok a hangfelvételek segítenek, amelyeket az elnök utasítására készítettek az Ovális Irodában és a bizottság üléstermében. Erről az elnök személyi titkárán, a berendezést kezelő két emberen, és talán Robert Kennedyn kívül jó ideig senki sem tudott.
A bizottság tagjai – az elnök mellett a hadsereg és a CIA képviselői, Lyndon B. Johnson alelnök, a kormány egyes tagjai, például Robert McNamara hadügyminiszter, továbbá Robert Kennedy ( aki a bátyjával fennálló szoros bizalmi kapcsolata miatt kerülhetett ide) – pontosan tudták, hogy akár egyetlen meggondolatlan lépés is végzetes következményekkel járhat.
Közben viszont az is egyértelmű volt, hogy az akár Washingtont is elérő rakétákat nem engedhetik az indítóállásokra telepíteni, már csak azért sem, mert Kennedy bel- és külpolitikai hitelességét is porig rombolta volna, ha nyílt kiállása után meghátrál. Talán a hírek keltette felháborodás miatt is, a bizottság többsége kezdetben a Kuba elleni katonai csapás mellett foglalt állást. A kérdés csak az volt, hogy egy partraszállással egybekötött, minden erőt mozgósító akció, vagy csak egy „sebészi pontosságú”, kizárólag az indítóállásokat célzó légicsapás-sorozat induljon.
A probléma természetesen a Szovjetunió esetleges válasza volt. Az amerikai vezérkar egyértelműen az offenzíva mellett foglalt állást, és meg volt győződve arról, hogy Moszkva nem fog Kuba miatt háborút indítani. Kennedy viszont máshogy látta a dolgot. „Ahogy mi, ők sem maradhatnak tétlenül ebben a helyzetben. Minden kijelentésük után nem hagyhatják, hogy kiiktassuk a rakétákat, megöljünk sok oroszt, és ne tegyenek semmit. Ha nem Kubában lépnek akcióba, akkor Berlinben fognak” – mondta.
A kettéosztott német főváros helyzete valóban össze volt kötve Kubáéval. Egy évvel korábban a berlini fal építése okozott feszültséget a két hatalom között, és a szovjetek már 1948-1949, a berlini blokád óta igyekeztek azt a Nyugat-Berlint befolyásuk alá vonni, amely legalább annyira tüske volt a körmük alatt, amennyire az amerikaiaknak a kommunista Kuba partjaiktól puskalövésnyire. Ebből a szempontból is két oldala volt azonban az érmének: ha Kennedy figyelmeztetése ellenére nem tesz semmit Kuba ügyében, azt a szovjetek zöld lámpának értelmezhetik Berlin kérdésében.
Miután az ExComm végül elvetette a teljes invázió ötletét, két javaslat maradt az asztalon. A légicsapás mellett a másik lehetőség az volt, hogy Kubát blokád alá vonják, megakadályozva az újabb rakéták és a robbanófejek odaszállítását. A gond az volt, hogy a nemzetközi jog értelmében a blokád ugyanannyira háborús cselekmény, mint egy nyílt támadás, különösen akkor, ha a szovjet hajók nem lennének hajlandóak a figyelmeztetésre megállni és az amerikaiak tüzet nyitnának rájuk.
Ezért aztán, amikor az elnök végül október 22-én este, az összes országos tévécsatornán közvetített nyilatkozatot tett, amelyben Amerika és a világ közvéleménye elé tárta a szovjet rakéták kubai telepítését, kerülte a blokád kifejezés használatát, ehelyett arról beszélt, hogy az USA „szoros karantén” alá helyezi Kubát, megakadályozandó mindenfajta katonai felszerelés a szigetországba juttatását. A terv az volt, hogy az amerikai haditengerészet az összes, Kuba felé közeledő hajót megállítja és átvizsgálja, de a veszélyesnek nem minősülő szállítmányokat továbbengedik, ezzel a művelet békés jellegének megőrzésére törekedve.
A válság legfeszültebb pillanatai ezután következtek. Noha ma már tudjuk, hogy Hruscsov Kennedy bejelentése után elrendelte a rakétákat szállító hajók visszafordulását, akkor senki sem tudhatta, mi lesz a szovjet reakció, és mi lesz, ha fegyveres összetűzésre is sor kerül. Az ExCommban heves viták zajlottak arról, pontosan hogyan is kéne megállítani és visszafordítani a hajókat, vagy éppen arról, éjszaka szabad legyen-e világítórakétákat fellőni a megfigyelés segítésére, annak ellenére, hogy ezt esetleg egy-két gyengébb idegzetű szovjet kapitány már fegyveres támadásnak hihet.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy nukleáris robbanófejekkel felszerelt torpedókkal ellátott szovjet tengeralattjárók is tartózkodtak a térségben, amelyekkel rádión nem lehetett kapcsolatba lépni. Az amerikaiak azt tervezték, mélységi bombákkal figyelmeztetik a legénységet, hogy jöjjenek a felszínre, de ezt a világtól elvágott kapitányok könnyen támadásnak értelmezhették volna. A Pentagon ezért figyelmeztette is Moszkvát erre a lehetőségre, de az üzenet nem jutott el a B-59-es tengeralattjáró parancsnokához, aki saját felelősségére döntött a felmerülés és a további utasítások megvárása, és nem a támadás mellett. Egyes szakértők szerint ezt nem is elsősorban Kennedynek vagy akár Hruscsovnak, hanem a tengeralattjáró kapitányának, Vaszilij Alekszandrovics Arhipovnak kell megköszönni. (Részben ezen eseményeket dolgozta fel fordított felállásban az 1995-ös Az utolsó esély című film Denzel Washington és Gene Hackman főszereplésével.)
Az ilyen szerencsés véletlenek mellett a világot végül is az mentette meg az atomháborútól a következő napokban, hogy igazából mind Washington, mind Moszkva minden eszközzel igyekezett elkerülni ezt a szörnyű végkifejletet, miközben persze látványosan nem hátrálhattak meg a másik elől. Hruscsov visszafordította a hajókat, Kennedy pedig október 27-én tehetett tanúbizonyságot arról, hogy hajlandó engedni. Aznap egy Kuba felett átrepülő U-2-est lelőtt egy szovjet légvédelmi rakéta. A gép lezuhant, a pilóta meghalt. McNamara szerint korábban már eldöntötték: ilyen esetben további tanácskozás nélkül kiadják a támadási parancsot, azonban ekkor mégis úgy döntöttek, kivárnak, hátha elszigetelt eseményről van szó. Később kiderült, egy szovjet tiszt saját hatáskörében, a szovjet főparancsnokság utasítása ellenére döntött a rakéta indításáról.
Az ExComm döntését az is magyarázza, hogy ekkoriban a színfalak mögött már folyt az egyeztetés a válság megoldásáról. Október 26-án Hruscsov hosszú, feltehetően saját kezűleg írt üzenetet küldött Washingtonba. Az ajánlat lényege az volt, hogy a szovjetek leszerelik az indítóállásokat, ha cserébe Kennedy megígéri: semmilyen akciót nem indít Kuba ellen. Azonban mielőtt erre az amerikai vezetés reagálhatott volna, Hruscsov másnap reggel, nyilvános rádióüzenetben már azt is a megegyezés feltételéül szabta, hogy Amerika is vonja ki rakétáit Törökországból.
Ez a húzás újabb felháborodást okozott az ExCommban. Egy ilyen tartalmú, nyilvános megállapodás elfogadhatatlan presztízsveszteséget okozott volna Amerikának, azonban Kennedyék a törökországi rakéták katonai jelentőségét nem becsülték sokra. Az elnök az öccsét küldte, hogy egyeztessen a szovjet nagykövettel, Anatolij Dobrinyinnal. Robert elmondta a diplomatának, hogy a törökországi rakéták elavultak, és egyébként is fél éven belül kivonnák őket (ez meg is felelt a valóságnak), és hajlandóak arra, hogy a helyükre ne kerüljenek új fegyverek. Viszont hozzátette: ha Hruscsov ezt a megállapodást a nyilvánosság elé tárja, Kennedy mindent letagad, és csak azért sem vonja ki a rakétákat.
Hruscsov elfogadta az ajánlatot. Egyes elemzők szerint ebben az U-2-es esete is szerepet játszott, a szovjet vezető belátta, most rajta a sor, hogy visszafogottan reagáljon. A soha papírra nem vetett Hruscsov-Kennedy paktummal tulajdonképpen véget ért a válság. Az amerikai blokád ugyan egészen november 20-ig a helyén maradt, de csak a visszavonás ellenőrzésére. A szovjetek november elején elszállították a rakétákat és a indítóállásokat Kubáról, sőt decemberben az IL-28-as stratégiai bombázóikat is kivonták a szigetről. Törökországból minden különösebb felhajtás nélkül eltűntek az amerikai rakéták 1963 tavaszán. A világ megmenekült a nukleáris háborútól, sőt a krízis okozta sokk hatására a következő években javult a két hatalom viszonya, megkezdődtek a fegyverzetek kölcsönös csökkentéséről szóló tárgyalások is.
Amikor a ’70-es évektől kezdve elkezdtek szivárogni az információk a kubai válság idején az amerikai vezetésben a színfalak mögött játszódó drámáról, elterjedt az a ma is sokak által elfogadott nézet, hogy a Kennedy-testvérek, és különösen Robert volt az, aki az ExComm „héjáival” szembeszállva megóvta a világot az atomháborútól.
Ez persze részben azért is történhetett, mert a két Kennedy emlékezetét erősen befolyásolta tragikus haláluk (az elnököt 1963-ban, öccsét 1968-ban gyilkolták meg). Robert ezen kívül Tizenhárom nap címmel meg is írta a kubai válsággal kapcsolatos emlékeit. A könyvből az derül ki, ő mindvégig a Kuba elleni támadással szemben foglalt állást, illetve ő volt az, aki kitalálta, hogyan lehetne az október 28-i megállapodást lenyomni a szovjet vezetés torkán anélkül, hogy a részleteket a nyilvánosság elé kéne tárni.
Ezt az interpretációt például az támasztaná alá, hogy ő volt az, aki a támadás tervezése közben felhívta a figyelmet egy esetleges figyelmeztetés nélküli légicsapás és az 1941-es Pearl Harbor elleni japán támadás közti hasonlóságra. „Most már tudom, mit érzett Tódzsó [Japán miniszterelnöke 1941-ben] Pearl Harbor tervezése közben” – írta egy cetlin bátyjának október 16-án. Ez valóban jól hangzik, azonban a nyilvánosságra került iratok és hangfelvételek azt tanúsítják, hogy Robert ekkor még maga is a „héják” álláspontján volt, sőt a partraszállás mellett érvelt. Üzenetét ma már nem erkölcsi intelemként értelmezhetjük, hanem szó szerint annak, ami: Robert valóban átérezte Tódzsó helyzetét, hiszen maga is arra készült, amire a japánok 1941-ben.
Valójában nem ő, hanem Marshall Carter, a CIA igazgatóhelyettese és George Ball külügyminiszter volt az, aki a tanácsban felhozta a Pearl Harbor-párhuzamot és utóbbi figyelmeztette elnökét, hogy „ez olyan magatartás, amelyet a Szovjetuniótól várnánk”.
A válság első napjaiban a támadás legnagyobb ellenzője és a blokád ötletének legelszántabb támogatója nem más, mint a vietnámi háború idején keményvonalas, vérbeli „héja” politikát szorgalmazó Robert McNamara volt. Ő volt, aki például kijelentette: „Nem hiszem, hogy megfelelően felmértük ezeknek a cselekedeteknek a következményeit… Nem igazán tudom, milyen világban élnénk azután, hogy lecsaptunk Kubára úgy, hogy mi kezdtük.”
Később aztán Robert is átállt a blokád támogatóinak oldalára, és valóban ő tárgyalt a szovjet nagykövettel a megegyezésről, de az akkori helyzet kezelésének érdeme inkább bátyjáé volt, akitől persze azt sem lehet elvitatni, hogy mégiscsak ő volt az, aki a korábbi döntéseket is meghozta, de az éppenséggel nem igaz, hogy ők ketten - vagy az elnök egyedül - szálltak volna szembe a háborút szorgalmazó tanácsadóktól. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Hruscsov minden bűne és hibája ellenére a válság idején Kennedyhez hasonló módon visszafogta saját vezérkarát és a legkritikusabb pillanatokban hajlandó volt kompromisszumokat kötni.