Alig néhány évtizeddel az Új-Hollandiának elkeresztelt Ausztrália európai „felfedezése” után a kalandorok és gyarmatosítók, de még a kartográfusok sem voltak bizonyosak abban, a délebbre feltételezett titokzatos földrész, a Terra australis incognita nem tartogat-e további rejtélyeket. Egy-két szűk parti sávot kivéve még azt sem tudták, mettől meddig terjed Új-Hollandia – nem csoda, hogy a hollandok, britek és franciák jó darabig nem sok ügyet vetettek az ötödik kontinensre és Óceánia járatlan vizeire, csupán egymás bosszantására tűzködték ki a zászlókat az elhagyatottnak tűnő öblökben. Az pedig, hogy a mai Tasmania, Ausztrália és Új-Zéland brit érdekeltség lett, egyenesen a körülmények véletlen összejátszásának köszönhető.

„1642. november 24. Délután négy óra tájban, kelet felé tartva, tőlünk nagyjából tíz mérföldnyire  északra megpillantottunk egy szárazföldet; nagyon magas volt: estefelé dél-délkeletre három nagy hegyet láttunk, majd északkeletre még kettőt, de alacsonyabbakat… Ez volt az első szárazföld, amelyet találtunk a Déli Tengeren, és mivel egyetlen európai nemzet sem ismerte, az Anthoony van Diemenslandt nevet adományoztuk neki, a mélyen tisztelt főkormányzó, jeles elöljárónk tiszteletére, aki erre a felfedezőútra indított bennünket...”

Ezeket a sorokat rótta a holland felfedező, Abel Janszoon Tasman az útinaplójába, amikor Mauritius felől érkezve Új-Hollandiától délre először pillantott meg egy új szigetet – arról természetesen fogalma sem volt, nem csatlakozik-e valahol a nagyobb testvérhez.

Tasman korának egyik legtapasztaltabb hajósa és legmerészebb kapitánya volt. 1603 körül született Hollandiában, s kormányszolgálatban már több csempészek elleni akcióban részt vett, mielőtt az 1630-as években a Holland Kelet-indiai Társaság alkalmazásában, Batáviából (a mai Jakarta) kiindulva az újabb meg újabb expedíciókba bekapcsolódott. Ezek természetesen nem a tudományos ismeretek, hanem a Társaság vagyonának és hatalmának gyarapítását célozták: 1639-ben például Formosa (a mai Tajvan) felé hajózva kísérletet tettek a Rica de Oro és a Rica de Plata nevű legendás, állítólag aranyban-ezüstben dúskáló szigetek felfedezésére Japántól keletre. A következő években további, Japán és Szumátra felé induló kalandozásokban vett részt, majd Van Diemen főkormányzó megbízásából 1642-ben útnak indult a mítoszokban létező Déli Kontinens felfedezésére, és annak felkutatására, vajon Új-Guinea nyugati partja csatlakozik-e valahol hozzá.

A bátor hajóács

Tasman 1642 augusztusában indult útnak, Mauritiusra szeptember elején érkezett, ahol feltöltötte a vízkészleteket és megjavította két hajóját, a Heemskercket és a Zeehaent. Négy hétig vesztegelt a kedvező széljárásra várva, majd az erős viharokban nagy nehézségek árán manőverezve érte el Tasmania szigetét, amelyet rögvest Van Diemen földnek keresztelt – megközelíteni azonban nem tudta. Több mint egy héten keresztül hajózott a part mentén tovább, hogy kikötésre alkalmas öblökre leljen – egy ízben sikerült is a partra szállnia, ám egyetlen bennszülöttbe sem botlott, bár erősen gyanította, hogy a fák közül végig leskelődnek. Másnap azonban az idő ismét kedvezőtlenebbre fordult, ezért a felfedezők képtelenek voltak kikötni: az élelmes Tasman azonban nem adta fel, és utasította a hajóácsot, bizonyos Peter Jacobsont, hogy egy zászlórudat megragadva partra ússzon, és jelképesen vegye birtokba a holland korona számára a szigetet. Az ács le is küzdötte az erős hullámzást, és december 3-án kitűzte a lobogót az európaiak számára addig ismeretlen földön.

Ezután Tasman nem bíbelődött tovább Tasmania bebarangolásával, hanem kelet felé hajózott tovább, és végül december 13-án érte el Új-Zéland déli szigetét. A korabeli navigációs ismeretek fogyatékosságai miatt azonban abban a hitben volt, hogy a Tűzföld partjai mellett fekvő, ma Estados-szigetnek nevezett földdarabhoz érkezett. Amikor megállt, hogy feltöltse vízkészleteit, megismerkedhetett a maorikkal is. A találkozás nem sikerült túl jól, a földjeiket védő bennszülöttek rátámadtak embereire, négy tengerészt megöltek. A ma Arany-öbölként ismert festői partot ezért nevezte el Tasman eredetileg a Gyilkosok öblének.

A holland hajós a kellemetlen élmények után maga mögött hagyta a szigeteket, és újabb bő évszázadig az európaiak vissza sem tértek Új-Zélandra, amíg James Cook 1769-ben újra útba nem ejtette a maorik földjét. Ám a holland hajós ezzel nem fejezte be a felfedezések sorát: a visszafelé vezető úton felfedezte Tongát és a Fidzsi-szigeteket, mielőtt a következő év június 15-én megérkezett volna Batáviába – s közben észre sem vette, hogy körbehajózta Új-Hollandiát, és ezzel megcáfolta a Déli Kontinens létezését feltételező korabeli mítoszokat.

Van Diemen azonban a felfedezésekkel korántsem volt elégedett: 1644-ben újabb útra küldte három hajó élén, hogy Új-Hollandiától északra utat találjon az aranyban gazdagnak gondolt Chilébe, ám Tasman ezúttal nem volt szerencsés. Az 1606-ban egyszer már felfedezett, de Cook kapitány 18. század végi útjáig feledésbe merült Torres-szorost kihagyta, és Ausztrália északi partjának feltérképezésével múlatta az időt. Megbízói természetesen nem dicsérték meg az európaiak számára később káprázatosnak bizonyuló felfedezésekért: a Holland Kelet-indiai Társaság mindkét útját kudarcnak minősítette, amelyek nem hoztak kereskedelmi hasznot, és úgy döntött, ebbe az irányba legközelebb egy „állhatatosabb” felfedezőt indít.

Persze Tasman ettől még használható embernek bizonyult, és további expedíciókat is rábíztak: Szumátrára, Sziámba, majd Manilába küldték – utóbbi helyen spanyol ezüstszállító hajókat kellett volna kirabolnia. Ez nem jött össze neki, ám kényes diplomáciai és kereskedelmi megbízásokkal tovább gyarapította hírnevét és vagyonát. Egy rövid időre kiesett Fortuna kegyeiből, amikor 1649-ben egy matrózának tárgyalás nélküli, önkényes felakasztásában találták bűnösnek, megfosztották rangjától és kártérítésre is ítélték, de néhány évre rá visszanyerte korábbi pozícióját, ám ő inkább visszavonult, és békésen gazdálkodott tovább, így amikor 1659-ben Batáviában elhalálozott, tehetős emberként hunyta le a szemét.

Fekete háború az őslakosok ellen

Több mint száz évnek kellett eltelnie azonban, hogy Tasmania és Új-Zéland – az őslakosok nem kis bánatára – ismét felkeltse a fehér ember figyelmét, és meglepő módon Ausztráliában sem tolongtak az érdeklődők.

A legalább 28-35 ezer éve a földdarabot benépesítő őslakosokat, akik a sziget 10-12 ezer éve az ausztrál kontinenstől bekövetkezett elszakadásával léptek külön útra, 1772, a következő feljegyzett partraszállás után komoly sokként érhették az európaiak újabb hullámai. Elsőként a franciák jöttek Marion du Fresne vezényletével, nyomukban rögtön az angolok Tobias Furneaux jóvoltából, majd a híres James Cook is tiszteletét tette 1777-ben a Kaland-öbölben. Ő egyébként Ausztráliát a brit korona birtokába kívánta venni, ám a Van Diemen földre ezt az igényt nem terjesztette ki – és bár számos partraszállás történt a következő évtizedekben, csak akkor kaptak észbe az angolok, amikor a franciák is kinyújtották sóvár kezeiket a tasmánok földje felé.

Matthew Flinders és George Bass csak az évszázad utolsó éveiben bizonyította be, hogy az utóbbiról elnevezett szoros révén Tasmania sehol sem csatlakozik Ausztráliához. A századfordulón Baudin parancsnoksága alatt francia expedíció indult Új-Hollandiába, amelynek feladata volt egy telep létrehozása is, erre válaszul Arthur Philip kormányzó tüsténkedni kezdett, többek között utasítást adott a Van Diemen föld bekebelezésére. John Bowen hadnagy 1803. szeptember 7-én érkezett meg a Derwentnek elnevezett folyó torkolatához, és néhány napra rá 21 fegyenc, két szabad telepes, három nő és néhány fegyőr és tisztviselő létrehozta az első európai települést. 1804-ben azonban David Collins kapitány alkalmasabb helyet talált a letelepedésre – ebből nőtt ki később a sziget fővárosa, Hobart, amelyet a brit gyarmatügyi miniszterről neveztek el.

Az első telepesek érkezésekor Tasmania őslakói nagyjából öt-tízezren lehettek – néhány évtized alatt azonban a számuk 300 alá süllyedt, és 1832–1833-ban őket is egy közeli „gettószigetre” telepítették, egyesek szerint azért, hogy fennmaradásukat biztosítsák, mások szerint inkább amiatt, hogy ne legyenek útban. Létszámuk drasztikus csökkenése betudható az európaiak által behurcolt járványoknak, az üldöztetésnek és beolvadásnak, ám amellett, hogy a túlélési versenyben alulmaradtak a brit társadalom söpredékével szemben (75 ezer fegyencet küldtek ide alig fél évszázad leforgása alatt!), az sem tett túl jót nekik, hogy 1828 és 1832 között egy „fekete háborúnak” nevezett irtóhadjáratot indítottak ellenük. Ugyan a híresztelések szerint 1876-ban vagy 1905-ben halt meg az utolsó őslakos nő, valójában Tasmaniában és több környező szigeten fennmaradt a vérvonaluk.

Az 1825-ben kolóniaként megalapított, majd – talán a Van Diemen föld „démoni” hangzása miatt – 1856-ban Tasmaniának átkeresztelt és Ausztráliától különálló brit gyarmaton, amely 1901-ben csatlakozott az Ausztrál Államszövetséghez, bár a 20. század közepén a retorziótól félve még csak 38-an vallották magukat abónak, a 2006-os népszámlálás szerint már több mint 16700-an tartották magukról azt, hogy az őseik bizony már a fehér ember érkezése előtt birtokolták e földet.