A hosszas diplomáciai huzavona után a 1942 januárjában megszületett döntés alapján a keleti frontra szállítandó 2. magyar hadsereg első katonáit áprilisban indították útnak a Szovjetunió területére, és júliusban már az utolsó egységek is elérték Kurszk térségét. A 207 ezer fős erő a III., a IV. és a VII. hadtestek kilenc könnyű hadosztályából, illetve a 30. harckocsiezred és az 1. gépkocsizó lövészdandár alkotta 1. páncéloshadosztályból, valamint az 1. repülőcsoportból állt össze.

Nem meghalni mentek

A későbbi események fényében érthető, hogy sokan úgy gondolják, a 2. magyar hadsereget „meghalni” küldték a frontra, ezért a katonákat nem is szerelték fel megfelelően. Ezt az állítást többek közt az támasztaná alá, hogy a mozgósításnál nagy figyelmet fektettek arra: a hadsereg emberanyaga egyenlően terhelje az ország egész területét.

Ennek azonban nem az volt a célja, hogy a majdani veszteségek is egyenletesen oszoljanak el. „Hogy a mozgósítás ne az országnak csak bizonyos részeit érintse, onnan vonjon el minden munkaerőt, annak a gazdasági életét bénítsa meg, azt tegye katonailag teljesen védtelenné, azért nem békehadtesteket mozgósítottunk, hanem a kivonuló hadsereg három hadtestét az ország egész területéről mozgósított alakulatokból állítottuk össze” – írta Tóth-Halmay József vezérkari őrnagy.

Igaz azonban, hogy a vezérkarnál igyekeztek a honvédség számára legértékesebb, legjobban kiképzett korosztályokat kihagyni a körből, ezért a hadsereg állományát 30-45 éves póttartalékosokkal egészítették ki. A távlati terv az volt ugyanis, hogy az otthon tartott erőket majd a beígért német fegyverszállítások segítségével szerelik fel.

A felszerelés a körülményekhez képest egyáltalán nem volt rossz: a 2. hadsereg az országban elérhető fegyverzet csaknem felét megkapta, ráadásul az ország teljes gépkocsiállományának is közel a felét mozgósították számára. A helyzet egész egyszerűen az volt, hogy még ez az erőfeszítés sem volt elég ahhoz, hogy a 2. hadsereg harcértéke akárcsak megközelítse egy hasonló méretű német vagy szovjet egység harcértékét. A magyar honvédséget ugyan intenzíven fejlesztették a háború előtti években, de a fő cél nem két nagyhatalom harcába történő érdemi bekapcsolódás volt, hanem egy a környező országokkal – elsősorban Romániával – esetlegesen kirobbanó konfliktusra történő felkészülés.

Ennek megfelelően a 2. hadsereg nem felelt meg a kor modern harcászata által támasztott követelményeknek. Az 1. páncéloshadosztály néhány, viszonylag korszerű német Panzer-IV-es harckocsija mellett főként csehszlovák zsákmányból származó, a felújítás ellenére is reménytelenül elavult T-38-as tankokkal volt felszerelve, az 1. repülőcsoport gépeinek száma és színvonala sem volt elegendő. A gyalogság fegyverzetével is hasonló volt a helyzet. Jellemző, hogy a híres első világháborús 30,5-es mozsarakból is kikerült néhány a frontra, de a gépfegyverek között is volt olyan, amely még a „nagy háború” idejéből származott. A legnagyobb probléma mégis a korszerű páncéltörő ágyúk hiánya volt, a szovjet oldalon ekkor már ezerszámra gyártott és bevetett T-34-esek páncélzatát például egyetlen kivitt löveg sem volt képes nagyobb távolságból átütni. (A német és szovjet, illetve a magyar haderő közti nagyságrendi különbséget jól mutatja, hogy amikor az eredetileg csak megszálló erőként már 1941-ben a Szovjetunióba küldött Gyorshadtest belekeveredett egy katlancsatába, csak az ebben az egy hadműveletben körbezárt szovjet csapatok megsemmisült vagy zsákmányul ejtett nehézfegyverzete meghaladta a teljes magyar hadseregét. És a szovjet hadiipar ekkor még nagyon messze volt a későbbi termelési volumentől, mind mennyiségben, mind minőségben, és a nyugati fegyverszállítmányok is csak ezután kezdtek özönleni a Szovjetunióba.)

A hiányosságok pótlásában a magyar vezetés a németekre számított, akik ígéretet is tettek arra, hogy korszerű fegyverekkel szerelik fel a hadsereget. Ez részben meg is történt, a magyar egységek kaptak például nagyjából 125 darab korszerűnek ugyan nem nevezhető, de használható páncéltörő ágyút. A német veszteségek és a partizánok által is állandóan támadott utánpótlási útvonalak miatt azonban a remélt felszerelésnek csak a töredéke jutott el a magyar katonákhoz.

Tűzkeresztség

A hadműveleti területre elsőként kiérkező III. hadtest június 28-ától kapcsolódott be a harcokba. A német hadvezetés 1942  nyarán a keleti front déli szakaszán igyekezett áttörést kierőszakolni, a távlati cél a kaukázusi olajmezők megszerzése, illetve a részben a Volgán szállított, hatalmas mennyiségű amerikai utánpótlás elvágása volt. A német „Dél” hadseregcsoporttól északra felvonuló német, olasz, román és magyar erők feladata a fő támadási irány balszárnyának védelme, a Don vonalának elérése és biztosítása volt. Ugyan a magyar csapatok a gépesített szállítóegységek hiánya, illetve a gyenge páncélos erők miatt a támadás első hullámában nem kaptak szerepet, bevetették őket a bekerített és elszántan védekező szovjet ellenállási gócok felszámolása során. A legvéresebb harcok Tyim városánál zajlottak. A 2. magyar hadsereg erői végül július 7. és 10. között jutottak ki a Donhoz, összesen nagyjából háromezer fős veszteséget szenvedve.

Ezután a német erők Sztálingrádra, illetve a még annál is délebbi területekre koncentráltak, a magyar csapatokat a Don mentén védelmi állásokba rendelték. A mintegy 200 kilométer széles frontvonalat a 2. hadsereg nagyjából 80-90-ezer fős harcállományának kellett tartania. (A 200 ezres személyi állomány több mint fele ugyanis a különféle műszaki, ellátó vagy egészségügyi alakulatoknál szolgált, nem is beszélve a körülbelül 20 ezer főnyi munkaszolgálatosról.) Ez már önmagában is nehéz feladat lett volna, azonban a magyar erők azt a feladatot is megkapták, hogy a szovjetek a Don nyugati partján megmaradt, illetve augusztus folyamán kiépített hídfőállásait felszámolják.

A július 18. és szeptember 16. között folytatott hídfőcsatákban szinte a teljes magyar haderőt bevetették, a hadműveletekben két német hadosztály is részt vett. Ennek ellenére csak korlátozott eredményeket értek el a nagyjából 26 ezer fős veszteséggel járó rohamok: két hídfőállást sikerült visszafoglalni, de a többit a szovjetek annak ellenére megvédték, hogy erőik jelentős része a sztálingrádi hadszíntéren volt lekötve.

Szeptember végére aztán az egész front megmerevedett, a magyar alakulatok pedig védelemre igyekeztek berendezkedni. A helyzet ekkorra még rosszabbá vált, az emberveszteségeket ugyanis csak részben, a kiesett fegyverzetet pedig szinte egyáltalán nem pótolta a Kállay-kormány, amely időközben az ország háborúból történő kivezetését jelölte meg távlati célként, ráadásul az egyre feszültebbé váló román-magyar viszonyra való tekintettel is inkább a határokon belül állomásozó haderő fejlesztésére koncentrálta a véges erőforrásokat.

Hiába volt tehát a Don magas nyugati partja elméletben jól védhető, a 2. hadsereg nem tudott jól megerősített, egybefüggő védelmi vonalat kialakítani, váltóállások építésére, illetve egy visszavonulás esetén használható második vonal kialakítására pedig egyáltalán nem került sor. A munkálatokat az őszi esőzések, illetve a novemberben beköszöntött rendkívüli hideg is nehezítette. A gondokat tetézte, hogy a hideg és az ellátási problémák miatt a hadsereg körülbelül 60 ezer állatot számláló lóállományát is 100-150 kilométerrel hátrébb kellett vonni, ezzel az állásokban elhelyezett lövegek gyakorlatilag mozdíthatatlanná váltak. Akadozott a megfelelő téli ruházat és az élelmiszer szállítása is. Mindez a korábban még elfogadható harci szellemet is jelentősen rontotta. „A védőállások gyenge volta, az éjszakai étkezés és munka, a nappal is lehetetlen pihenés az embereket rendkívül igénybe vette, kimerítette. A hangulat egyre súlyosabb lett. De nem kis mértékben jelentkezett a téltől való félelem a maga valóságában is” – írta visszaemlékezéseiben Koppányi Sebestyén főhadnagy.

Kitartás a végsőkig

A Vörös Hadsereg novemberben Sztálingrádnál ellentámadásba lendült. A német 6. hadsereg főleg román és olasz erők által gyengén védett szárnyait áttörte a hatalmas erőkkel indított offenzíva, amely végül csapdába ejtette Paulus csapatait a rommá lőtt városban. Miközben a német hadvezetés minden erejét a 6. hadsereg felmentésére összpontosította, a szovjetek a fő hadszíntértől északra is újabb és újabb helyeken törték át a védelmi állásokat, december 17-én már a 2. magyar hadsereggel szomszédos olasz 8. hadsereg volt soron.

A magyar parancsnokság is tisztában volt azzal, hogy a következő célpont minden bizonnyal az általa védett frontszakasz lesz, ahogy azzal is: a rendelkezésre álló erőkkel lehetetlen feltartóztatni egy szovjet offenzívát, tartalék – elsősorban jelentős páncéloserők – nélkül pedig ellencsapásokat sem lehet indítani a lyukak betömésére. Részben a magyar segélykérések hatására a németek egy Cramer vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló hadtestet vezényeltek az arcvonal mögé, amelynek feladata az lett volna, hogy az áttört szovjet csapatokat megtámadja.

Közben a szovjetek készültek a támadásra. Miután korábban tapasztalták, hogy a magyar honvédek részéről nem kell támadástól tartaniuk, minden erőt az áttörésre kiszemelt területekre összpontosíthattak, a köztes frontszakaszok védelmét elhanyagolva. Az első, inkább még puhatolózó jellegű szovjet támadás január 12-én indult meg a 7. könnyű hadosztály állásai ellen, amelyek a magyar frontszakasz északi felének jobbszárnyán voltak. Ugyan a támadás fő célja a német tartalékok elcsalása volt – ez teljesült is, a Cramer-hadtest egy részét 13-án délután elindították, hogy útját állja a szovjetek délre kanyarodásának –, a sikereket látva a Vörös Hadsereg fő offenzíváját is előbbre hozták.

Január 14-én aztán megindult délen, Scsucsjénál az újabb szovjet offenzíva, amely sikeresen áttörte a 12. könnyű hadosztály védelmét, ezzel két újabb magyar hadosztályt teljes bekerítéssel fenyegetve. Súlyos veszteségek árán a 10. és a 13. hadosztály végül feladta állásait és visszavonult, de ekkor már Uriv térségében a szovjetek gyakorlatilag kettészakították a magyar arcvonalat.

Az így létrejött résen keresztül, illetve délkeletről induló újabb szovjet offenzíva célja már a VII. hadtest minden Don-kanyarban maradt katonájának, illetve a német 2. hadseregnek a bekerítése lett volna. A magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv hiába próbálta meg elérni a német feletteseknél, hogy a 23. és 19. hadosztály vonják vissza, a válasz az volt, hogy a „Führer döntése szerint minden körülmények között, az utolsó emberig tartani kell” az állásokat. A vezérezredes látta ugyan, hogy a döntés gyakorlatilag emberei halálos ítéletét jelenti, parancsmegtagadásra nem volt hajlandó. Megkerülhetetlen a felsőbb magyar vezetés felelőssége is: Jány nem kapott arra vonatkozó utasításokat, hogy egy ilyen helyzetben a „szövetségesi hűség”, azaz a német parancsok gondolkozás nélküli teljesítése, vagy katonáinak megmentése-e az előbbre való.

Szörnyű visszavonulás

A visszavonulási parancs végül csak 17-én született meg, amikor a teljesíthetetlen hitleri parancsokkal kapcsolatban már tapasztalatot szerzett német tisztek – köztük Witzleben vezérőrnagy, a 2. hadsereg mellé beosztott összekötő törzs parancsnoka – felhívták Jány figyelmét arra, hogy az utasításokat mindig a helyzetnek megfelelően kell kezelni: azaz figyelmen kívül hagyni, ha azok köszönő viszonyban sincsenek a valós eseményekkel.

Azonban ekkor már majdnem teljesen késő volt, a VII. hadtest katonáinak gyalogosan, megfelelő ruházat és mindenféle támogatás nélkül kellett megpróbálniuk kijutni a gyorsan záródó gyűrűből. Voltak, akiknek sikerült, de ezreket kerítettek be, mások az út mellett estek össze és fagytak meg. „Újabb, kisebb-nagyobb gyűrűbe kerültünk, de valahogy mindig sikerült kitörnünk, kijutnunk. Sokszor szétszóródtunk, kisebb csoportokban haladtunk, de két-három nap múlva ismét sikerült összeverődnünk. Aki nem bírta a menetet és leült vagy lefeküdt, pár óra alatt csontkeményre fagyott. Félelmetes látvány volt a hóból kimeredő karok, lábak sokasága. Azok a testvérek vagy jó barátok, akik egymást támogatták órákig vagy napokig, ha leültek pihenni, nem keltek fel többé. Megfagytak. Pedig nagy volt mindenkiben az élni akarás, mindenképpen haza akartunk jutni […] De nem egyformán kitartó, akaraterős minden ember” – idézte fel a rettenetes visszavonulást Polgár Sándor főhadnagy.

Január 20-án az Osztrogozsszkban rekedt magyar csapatok is kitörtek a gyűrűből, és két nappal később a megmaradt erőket kivonták a frontvonalból, hogy a hátországban szervezzék őket újra. Ez azonban nem vonatkozott az északon ragadt III. hadtestre, amely német csapatokkal együtt, állandóan harcolva csak február 2-án vágta ki magát a bekerítésből. A 2. hadsereg megmaradt katonáit április-májusban vonták ki végleg a keleti frontról, helyükre két, megszálló feladatok ellátására alkalmas seregtest vette át. A közel egy év alatt a hadsereg körülbelül 128 ezer embert vesztett, ebből 50 ezren elestek, ugyanennyien sebesültek meg, 28 ezren pedig szovjet fogságba estek, közülük sokan soha nem tértek haza.

Meg kell jegyezni, hogy noha a jogos az eseményekre „doni katasztrófaként” emlékezni, a magyar katonák a körülményekhez képest jól helytálltak. Sok egység valóban az utolsó töltényig tartotta állásait, és a rettenetes, fegyverzetben is behozhatatlan fölényben álló túlerő ellenében is helyt állt, ezzel pedig végső soron megakadályozta, hogy a teljes hadsereg a bekerítés sorsára jusson.

A szovjet hadvezetés eredetileg azt tervezte, hogy egy, még a sztálingrádi gyűrűnél is hatalmasabb katlanba zárja a teljes frontszakaszt, de ez – nem kis részben a magyar katonák helytállása miatt – végül nem valósult meg. Szigorúan katonai értelemben a 2. magyar hadsereg hősiesen állta a próbát, bár ez nem jelenthet felmentést a nagyjából 90 százalékos veszteségeket szenvedett munkaszolgálatosokkal kapcsolatos bánásmódra és az egyéb atrocitásokra. Ahogy Jány Gusztávnak sem ad felmentést a hibás döntésekre, valamint január 24-i döbbenetes hadseregparancsára, amely a felelősséget a lehetetlen helyzetbe hozott egyszerű katonákra hárította.