1013-ban Villásszakállú Svend katonai erőfölényének és taktikai képességeinek bevetésével leigázta a szigetországot. Sarah Foot, az Oxfordi Egyetem professzora leírja, hogyan lett Svend idegen kalandorból Anglia első viking királya.
Pontosan ezer éve, hogy Dánia királya (egyben Norvégia és Svédország ura) nagy flottával megtámadta Angliát. Rövid hadjárat után sikerült megadásra késztetnie az egész angol népet – London lakóit kivéve. Egy valamivel későbbi krónikástól tudjuk, hogy amikor a dán uralkodót már „az egész nemzet teljes jogú királyának tekintette”, London polgárai is letették a fegyvert, meghódoltak és túszokat adtak neki, „attól tartva, hogy különben elpusztítja őket”.
Ez a bizonyos király Villásszakállú Svend volt. Gyors hódítása nyomán az angolszászok bennszülött uralkodója, a Tanácstalan gúnynéven elhíresült II. Æthelred normandiai száműzetésbe kényszerült, hátrahagyott angol alattvalóinak pedig nagy sarcot kellett fizetniük, továbbá el kellett látniuk legyőzőjüket és annak hadseregét.
Hogyan tudta egy idegen kalandor ilyen váratlanul elragadni az uralmat Nagy Alfréd leszármazottaitól? Hogyan tudta visszájára fordítani azt a győzelmet, amelyet Alfréd aratott a 9. századi vikingeken, hogy aztán Angliát a skandináv birodalom alárendeltjévé tegye?
Svend angliai hódításának története az i. sz. 990-es évekre nyúlik vissza, a korai angol hadtörténet egyik legünnepeltebb epizódjáig, amelyet az Angolszász Krónika csak röviden említ, de a híres óangol költemény, a The Battle of Maldon (A maldoni csata) részletesen megemlékezik róla. 991 nyarán egy több mint 90 hajóból álló flotta ékezett Kentbe, eljutott Ipswich-ig, majd – miután a várost kirabolta – befutott az essexi Blackwater folyó árapályos tölcsértorkolatába.
Velük szemben, a túlparton az essexi vezér (Ealdorman), Byrhtnoth angol serege sorakozott fel. Amikor egy dán hírvivő a folyón átkiáltva arra biztatta az angolokat, hogy kössenek békét, és „sarc megfizetésével váltsák ki a lándzsák támadását”, hogy ne kelljen „súlyos csatát vívniuk”, Byrhtnoth előrelépett, és ezt felelte:
„Hallod-e, kalóz, mit mond neked a népem?
Hogy lándzsával fizet majd sarc helyett,
gyilkos dárdahegyek jőnek, s edzett kardok,
és nem lesz köszönet abban, mit akartok!
Haramiák küldötte, menj s beszéld el,
mondd el uraidnak a szomorú mesét,
hogy van egy makulátlan earl, ki fegyverével
megvédi Æthelred országát s nemzetét,
urának földjét – és a csatatéren
pogányok vérét hullatja szerteszét.”(A maldoni csata, 45–54. sor)
Byrhtnoth úgy döntött, hogy mielőtt az angolok sarcot fizetnének, „a csata zord játéka” tegyen igazságot a két fél között, ezért megparancsolta embereinek, hogy fogják pajzsukat, menjenek a folyóhoz, és sorakozzanak fel a part mentén. A dagálytól felduzzadt folyó elválasztotta egymástól a két sereget. A tengeri támadók csak apálykor próbálhattak meg rátérni a Northey-szigetet a szárazfölddel összekötő töltésútra, amelyet a vakmerő angolok elszántan védtek, mert nem voltak hajlandók feladni az átkelőhelyet.
Az álnok vikingek (amilyennek a költemény ábrázolja őket) „alattomosan” rávették Byrhtnothot, hogy engedje át őket a töltésúton a szárazföld egy kis területére. A költő meglátása szerint Byrhtnoth később keményen megfizetett ezért az elbizakodott gesztusért, amellyel túl közel engedte a dánokat. Az elvesztett csatában maga is elesett, utolsó leheletével a seregek és az angyalok Urának kezébe ajánlva lelkét.
A költemény nem nevezi néven az ellenséges hadseregeket, az Angolszász Krónikából azonban úgy tudjuk, hogy az Angliát 991-ben megtámadó haderőt Olaf (Tryggvason) vezette, ami azt sejteti, hogy ő harcolt Maldonnál. Egy független forrás azonban megemlít egy essexi nemesembert, aki részt vett egy „alattomos tervben, amelyet Svendnek el kellett fogadnia Essexben, amikor flottájával odaért”. Ez arra utal, hogy nem Olaf, hanem Svend volt a sereg parancsnoka. Svend – aki akkortájt lett Dánia királya, így az ország jelentős haderejét és erőforrásait tudhatta maga mögött – nagyobb valószínűséggel lehetett e megszálló erők vezére, mint Olaf, a norvég kalandor. Svend félelmetes ellenségnek bizonyult.
Svend apja Kékfogú Harold volt, Dánia első keresztény királya, aki jelentősen megnövelte a királyság területét, és Norvégia is elfogadta hűbérurának. Svend azonban meg akarta szerezni a hatalmat, ezért i. sz. 987-ben fellázadt apja ellen, és száműzte őt.
A Harold által létrehozott birodalom olyan stabil volt, hogy Svend maga is nyugodtan portyázhatott Angliában, nem kellett aggódnia uralmának biztonsága miatt. Hadjáratát ráadásul nem csak saját csatlósai támogatták, hanem más vezérek is Dániából és Skandinávia egyéb területeiről, akik azt remélték, hogy részesülhetnek az általa szerzett kincsekből.
Svend ragadványneve, a „Villásszakállú” egy 1140 körül összeállított roskilde-i krónikában bukkan fel először. A pályafutásáról szóló legtöbb beszámoló egy német krónikás, Brémai Ádám leírását követi, aki elmarasztalja Svendet, amiért nem tiszteli a német császár tekintélyét, és nem ismeri el a hamburg–brémai érsek egyházi hatáskörét. Emma, Tanácstalan Æthelred özvegye, aki később Svend fiához, Knuthoz ment feleségül, pozitívabb képet fest a dán hódítóról. Ő szerencsés, nagylelkű és istenfélő királyként dicséri Svendet.
Egy viszonylag békés időszak után a vikingek újra támadni kezdték az angol partokat, mire Svend és Olaf 991-ben megérkezett. Svend személyes részvétele új veszélyt jelentett: Dánia uralkodója szemet vetett a kor egyik leggazdagabb királysága, Anglia természeti erőforrásaira. A skandináv kalandorok a 9. század óta portyáztak Nyugat-Európában új területek és lehetőségek után kutatva, de még egyetlen betörésüket sem vezette maga a dán király. Az a tény, hogy Svend ilyen sok időt tölthetett tengerentúli expedíciókkal arra utal, hogy otthoni hatalma meglehetősen szilárd volt. Az Angliában összeszedett zsákmány segítségével erőforrásait és hírnevét egyaránt megszilárdíthatta, továbbá megerősíthette pozícióját az Északi-tenger mindkét oldalán.
A Maldonnál legyőzött angolok hadisarcot fizettek a dánoknak. A következő három évben a dánok további győzelmeket arattak Kelet-Angliában, Lindseyben, Northumbriában, Londonban, Essexben, Kentben, Sussexben és Hampshire-ben, így az angolok újabb sarcokat fizettek.
Ekkor, 994-ben Æthelred angol királynak sikerült megosztania Svendet és Olafot oly módon, hogy ő állta (az akkoriban keresztény hitre tért) Olaf konfirmációjának költségeit, és királyi ajándékokkal halmozta el őt. Cserében Olaf megígérte, hogy soha többé nem jön ellenséges szándékkal Angliába. Újonnan szerzett vagyonával inkább Norvégiába ment, és elfoglalta a trónt. Svend ezért kénytelen volt visszatérni Skandináviába, hogy szembeszálljon a saját birodalmát fenyegető veszéllyel. Míg a dán király otthon próbálta újból megerősíteni hatalmát (legyőzve és megölve norvég vetélytársát 999-ben), a viking seregek tovább zaklatták Angliát – nagy sarcokat vetve ki és súlyos nyomorúságot okozva.
Svend legközelebb 1003-ban, az Exetert ostromló seregek élén tűnt fel az angol krónikákban, de lehet, hogy már 1000-ben visszatért Angliába. 1004-ben flottájával Norwich-ba érkezett, és felgyújtotta a várost. A Thetford közelében vívott ádáz harc újabb győzelmet hozott neki. Svend legyőzhetetlennek tűnt. Aztán 1005-ben olyan szörnyű éhínség sújtotta Angliát, amilyen a krónikás szerint „emberemlékezet óta nem volt”. Svend kénytelen volt flottájával visszatérni Dániába.
A krónikás – aki valamivel az események után, Knut (Svend fia) uralkodása alatt Londonban dolgozott – egyértelműen az angol vezetést okolja az ismétlődő vereségek miatt. Szerinte a hatalmon lévők hozzá nem értése, határozatlansága és gyávasága megrendítette a közemberekből álló csapatok harci szellemét és eltökéltségét, így azok a csatatéren gyakran felmorzsolódtak anélkül, hogy igazi ellenállást tanúsítottak volna. Anglia védekező reakciói olyan gyengék voltak, hogy a dánok kényük-kedvük szerint grasszálhattak: „Semmilyen ellenállásba nem ütköztek, egyetlen tengeri vagy szárazföldi erő sem mert szembeszállni velük, bármilyen mélyen hatoltak is be a szárazföld belsejébe” (Angolszász Krónika).
Æthelred 1002-ben, Szent Bereck (Brictius) napján elrendelte minden Angliában élő dán lemészárlását, de még ez a drasztikus stratégia sem igen tudta visszafordítani a dán győzelmet, csupán a lakosság félelmét növelte.
Bár Svend Dániában maradt, távolléte nem hozott nyugalmat az angoloknak. A Magas Thorkell vezette „roppant fosztogató sereg” 1009-es betörése fordulópontot jelentett Æthelred uralmában. Akár Svend megbízásából érkezett (ahogy egy Svenddel rokonszenvező forrás állítja), akár egy független, Skandinávia minden részéből toborzott csapatot vezetett (ami valószínűbb), Thorkell taktikája és katonai bátorsága meghaladta az angol védelem legyőzéséhez elegendő mértéket. Az 1009–1012 közötti években hadserege nagy területeket dúlt fel Angliában. A krónikás szavaival: „Mindezek a katasztrófák a rossz politika miatt értek bennünket, amely sem a sarcot nem kínálta fel időben, sem harcba nem szállt; de amikor a legnagyobb károkat okozták nekünk, akkor békét és fegyverszünetet kötöttünk velük. Ők pedig mindeme fegyverszünet és sarcfizetés ellenére ugyanúgy portyáztak mindenfelé, zaklatták szerencsétlen embereinket, kifosztották és megölték őket.”
Angol szemszögből nézve Thorkell hadjáratának mélypontja 1012-ben, Canterbury városának eleste után jött el, amikor április 19-én serege szégyenteljes módon megölte Ælfheah canterburyi érseket. Az érsek vértanúsága után Thorkell és 45 hajója átállt Æthelred oldalára, ígéretet téve, hogy megvédik Angliát.
1013-ban Svend király flottájával a kenti Sandwich-be érkezett. Lehetséges (ahogy egy forrás állítja), hogy Thorkellt akarta megbüntetni, amiért átállt a másik oldalra. Ám Svend és Thorkell között nem bizonyítható a szoros kapcsolat, és a dán királyt más megfontolások is motiválták, köztük az a vágy, hogy végre meghódítsa Angliát.
Sandwich-ből elindulva Svend hajóval gyorsan megkerülte Kelet-Angliát, behajózott a Humber tölcsértorkolatába, onnan végig a Trent folyón egészen Gainsborough-ig. Uhtred vezér és a northumbriaiak, Lindsey és Mercia öt legfőbb városa (burgh), valamint a Watling Streettől (az ősi római úttól, amely korábban az angolszász, ill. dán uralom alatt álló területeket választotta el) északra élő dán telepesek mindnyájan harc nélkül behódoltak neki. Ezzel a diplomáciai győzelemmel Svend olyan bázishoz jutott, ahonnan megtámadhatta Thorkell és Æthelred déli állásait.
Svend, miután élelmiszerrel és lovakkal látta el hadseregét, fiát, Knutot bízta meg Northumbria vezetésével, ő maga pedig átkelt a Watling Streeten. Aztán engedélyt adott hadseregének a lehető legnagyobb pusztításra, mert az volt a szándéka, hogy félelem által igázza le az angolokat. Stratégiája bevált. Oxford polgárai behódoltak és túszokat adtak neki; ugyanezt tették Winchester lakói is.
Csak London nem volt hajlandó behódolni; polgárai ellenálltak, mert Æthelred király és Thorkell a város falain belül tartózkodott. Svend ezért Wallingford felé indult, átkelt a Temzén és Bath-ba ment, ahol hadseregével letáborozott. A nyugati főurak mind elébe járultak, hogy meghódoljanak és túszokat adjanak neki.
Most már, ahogy a krónikás írja, „az egész nemzet teljes [jogú] királynak tekintette”. Így végül London lakói is behódoltak neki, mert féltek tőle. Svend pedig sarcot és ellátást követelt seregének arra a télre. Mindezek ellenére – panaszolja a krónikás – Svend „hadserege akkor pusztított, amikor csak kedve tartotta”.
Æthelred király Wight szigetére menekült, ott töltötte a karácsonyt, majd feleségének népéhez, Normandiába ment száműzetésbe. Svend, Dánia királya és Skandinávia zömének legfőbb hűbérura néhány téli hónapra birodalmához csatolta Angliát, 1014. február 3-án azonban meghalt, és a flotta Knutot választotta királlyá. Az angolok ekkor úgy vélték, jobb lesz nekik saját, „vér szerinti” királyuk, és arra kérték Æthelredet, térjen vissza, „ha tisztességesebben fogja kormányozni őket, mint korábban tette”.
Még kétévi kemény harc, Æthelred halála (1016. április), majd fia, Vasbordájú Edmund halála (1016. november vége) kellett, hogy Knut az egész angol királyságot legyőzze, és megkezdődjön a dán uralom időszaka. Végső győzelmét Knut nagymértékben apja, Svend állhatatosságának és vitézségének köszönhette – így 1013 valóban komoly fordulatot hozott Anglia történelmében.
(Anglia viking meghódításának részletes krónikájáról és a nyugatra vezetett viking expedíciók sorsáról a BBC History Magazin 2013. augusztusi számában jelentek meg cikkek.)