A vikingek számára érett gyümölcsként kínálták magukat a 9. századi Anglia virágzó, jól szervezett királyságai. A fosztogatóknak az egyre gazdagodó kis monarchiák, a bőséges élelemforrás és a kincseket felhalmozó kolostorok ideális célpontok lettek a Brit-szigeteken. Az első viking hódítók a szigetek több pontján értek partot, és az angolszász királyságok területein kalandozva alaposan ki is használtak minden lehetőséget a zsákmányszerzésre.

Máig sem tudjuk, pontosan mi késztette a viking harcosokat, hogy otthonaikat otthagyva brit földre hajózzanak. Egyes történészek szerint a népességszaporulat és a szegénység miatt kényszerült néhány viking törzsfő arra, hogy csapatot gyűjtve maga köré új föld és újabb zsákmányok után nézzen. Az azonban biztos, hogy a 9. század folyamán már a szigetország számos részén feltűntek, megjelentek francia területeken is, sőt a mai Norvégiából ír vidékre is eljutott néhány hajó.

Már a középkori viszonyok között is félelmetes hírük volt, ám nem feltétlenül rendelkeztek azzal az elsöprő katonai erővel, amelyet a legendák tulajdonítanak nekik. Eleinte kisebb rablócsapatok fosztogatták a parti városkákat és kolostorokat, a 9. század közepén azonban már egy sor, letelepedett viking csoport fogott össze, felismerve, hogy együttesen nagyobb sikert érhetnek el.

„Pogányok” lévén a vikingek nem követték a keresztények normáit és elvárásait – a kolostorok javarészt őrizetlen kincsei könnyű prédát jelentettek nekik. Az így szerzett vagyon egyszerűbbé tette a viking csapatok számára a szövetségkötést és újabb harcosok megnyerését.

A viking támadók az ellenállás számos formájával szembesültek a Brit-szigeteken. Az elterjedt mítosz szerint a hatalmas csatabárdokkal vagdalkozó vikingek ellen az angolszász parasztok mindössze husángokkal és kövekkel vették fel a fegyvert, ez azonban nem teljesen fedi a valóságot: a helyiek ennél jóval szervezettebben léptek fel.

Egy győztes hadvezér

Az angolszászok abban az időben még messze nem alkottak egységes nemzetet, és számos kiskirályság rendelkezett állandóan harcra kész katonai elittel, amely nem hagyta szó nélkül földjei kirablását. A vikingek rendszeresen összecsaptak a helyi seregekkel, s gyakran tovább is kellett állniuk – éppen ez, a mobilitás volt a sikereik kulcsa.

Egyik legnagyobb győzelmüket a Northumbria királysága számára szimbolikus jelentőséggel bíró Yorknál aratták a támadók. 867-ben megerősítették fennhatóságukat a település felett, méghozzá formálisan a northumbriai uralkodócsalád egy tagján keresztül. A legkomolyabb kihívást Nagy Alfréd (Ælfrēd) wessexi király jelentette számukra – egy olyan uralkodó, akinek a személyét egy évezreddel később, a 19. században a végsőkig idealizálták.

Kétség sem fér hozzá, hogy Alfréd jelentős eredményeket ért el, ám ikonikus alakja nagy vitákat váltott ki a történészek körében, sokan egyszerűen propagandának minősítik a hozzá fűződő legendákat és jellemvonásokat. Legfőbb forrásunk vele kapcsolatban ugyanis a legrégibb ismert Angolszász Krónika – amelynek összeállítását ő maga kezdeményezte, következésképpen nem tekinthető objektív mércének.

Háború és béke

Alfréd i. sz. 871-ben lépett a wessexi trónra, és fivérével, Æthelreddel együtt számos hadjáratot indított a vikingek kiverésére. Néhány ezek közül sikerrel járt, néhány kudarccal, de ami a legfőbb, más királyságokkal ellentétben képes volt időnként békét is kötni a vikingekkel, többek között túszcsere vagy a fosztogatók lefizetése és továbbállásra serkentése révén. Ő volt az egyik legelső középkori uralkodó, aki mindezt jól átgondolt stratégia mentén tette.

876-ban először tengeren, majd szárazföldön is visszaverte a vikingeket, és megszerezte tőlük Exetert. Ekkor a vikingek színleg visszavonultak, de a fegyvernyugvás csak időlegesnek bizonyult: miközben Alfréd csapatai szétszéledtek, két évvel később a friss harcosokkal megerősített vikingek már ismét betörtek a Wessexi Királyságba. Még maga Alfréd is elmenekült leghűségesebb híveivel, és a mocsarak közül szervezte az ellenállást, majd jelentékeny hadsereget gyűjtve Edington mellett vette fel a harcot a vikingekkel. Ezután másfél hónapig ostromolta a viking tábort, s miután meghódoltak előtte, vezetőjük, Guthrum felvette a kereszténységet (és az Athelstan nevet), esküvel fogadva, hogy nem fogja háborgatni többé Alfréd területeit.

A vikingek legyőzését hozó nevezetes csata (i. sz. 878) megalapozta a király legendás hírnevét, ám messze nem érte el, hogy az északi népek elhagyják az angolszászok földjét. A csatát Alfréd és Guthrum megegyezése követte, valamikor a következő évtized során. Kent és Sussex királyságait Wessexhez csatolták, Mercia nyugati részével együtt pedig Alfréd Londont is megszerezte, és újjáépítésének irányítását vejére bízta, akit szintén Æthelrednek hívtak. A vikingek azonban még így is jelentős területekkel rendelkeztek: Danelawként ismerik a történészek a Kelet-Merciát és Anglia keleti részét magában foglaló képződményt.

A „legnagyobb” angol

Alfréd felismerte, hogy az összes dán-viking csapatot nem tudja egyedül kiverni, s a győzelmet követő lélegzetvételnyi szünetet arra használta fel, hogy a Brit-szigeteken még soha nem látott katonai, védelmi reformokat léptessen életbe Wessexben. Kiépített egy egyedülálló védelmi rendszert – lényegében erődítményeket (burhs) hozott létre országszerte –, ezzel párhuzamosan pedig átalakította és hadkötelezettséggel erősítette meg a hadseregét és várőrségét, valamint hadihajókat szerelt fel.

Uralkodásának ebben az időszakában, már az edingtoni csata után kezdte el foglalkoztatni az „angolság” eszméje, és magát „angol-szász”, nem pedig szász királynak tartotta. Természetesen az angolság fogalma nem volt új keletű. Első ízben a 7–8. században élt angol szerzetes, Beda Venerabilis vetette fel az eszmét, ám Alfréd is magáénak vallotta. Olyan egyetemes uralkodó szerepét öltötte fel, aki Britannia-szerte jogosan kormányozza az angolszászokat (még a vikingek által elfoglalt területeken is), s ez a felfogás újdonságerejűnek hatott a szigetek nyugati királyságaiban. A régi törvényeket összegyűjtve és kiegészítve egységes joghatalmat épített országában, és a külső béke megőrzése mellett (több kisebb viking betörési kísérlet visszaverésével) szigorúan őrködött a törvények betartásán, a király méltóságának és rendjének biztosításán is.

Legendájának része, hogy nem csupán hadvezérként (bár nem túl robusztus külseje és betegségei miatt korántsem volt az a marcona harcos, amelynek a Winchesterben emelt viktoriánus szobor ábrázolja) és hatalomszervezőként, hanem a tudományok és művészetek művelésében is kiemelkedő volt. Tudósokat gyűjtött maga köré, latin klasszikusokat és egyházatyákat fordított angol nyelvre, valamint kommentárjaival is ellátta azokat, mondákat és népdalokat gyűjtött, iskolát alapított, így amikor 899-ben meghalt, az angolszászok többet veszítettek, mint egy királyukat a sok közül. Nem véletlen, hogy még manapság is komoly erőforrásokat mozgósítanak a brit régészek, hogy III. Richárd maradványai után végre azonosítsák Nagy Alfréd csontjait is. Újabb hírek szerint Alfréd feltételezett sírját azóta feltárták, és a maradványokat a szakértők jelenleg is vizsgálják.

Nagy Alfréd mindmáig a brit történelem egyik legjelentősebb alakja, tettei még a jelenkori történészek képzeletét is megmozgatják, és vitákra ingerlik őket. Sokan közülük úgy tartják, azért győzhetett a vikingek felett, mert a merciai, northumbriai és ír királyságokat fenyegető csapatokkal ellentétben ezek a rablóseregek sokkal kisebbek, jelentéktelenebbek voltak.   Mások számára azonban ő az igazi király ideálképe, aki egyben talpig férfi volt. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy látványos eredményeket tudhatott a magáénak a bel- és külpolitikában, valamint országának szellemi felvirágoztatásában egyaránt, és intézkedései tették lehetővé, hogy királysága és dinasztiája fennmaradjon.

(A Nagy Alfréd tetteiről szóló összeállítás a BBC History Magazin 2012. októberi számában olvasható.)