Egy angol dohányültetvényessel kötött házassága és e frigyből született gyermeke miatt a 19. században a fenti néven emlegették Pokahontaszt, miközben népét gyakorlatilag eltüntették a föld színéről. De miként befolyásolta a 400 éve kötött házasság a gyarmatosítók és a bennszülöttek közötti kapcsolatokat, és miért fogadta személyesen I. Erzsébet királynő az „indián hercegnőt”?
Pokahontasz (kb. 1596–1617) eredeti neve Matoaka volt. A powhatan (magyarosan: póheten) törzsszövetség főnökének legkedvesebb lányaként – de nem a legfontosabb felesége gyermekeként – kulcsszerepet játszott az őslakosok és a gyarmatosítók közötti kapcsolatok alakulásában a Jamestown alapítását követő évtizedben. A „játékos kedvű” néven is ismert lány nagyobb érdeklődést mutatott a különös fehér telepesek iránt, mint népének többi tagja, gyakran ellátogatott Jamestownba és barátkozott a korban hozzá illő fiúkkal. Az angolok csodálták őt szeretetreméltósága, előkelő származása és nemes külleme miatt. (Jamestown első viszontagságos éveiről lásd cikkünket itt.)
Amikor 1607 decemberében látszólag az életét is kockára tette John Smith kapitány megmentéséért egy – feltehetően befogadási – szertartás során, a telepesek rájöttek, hogy honfitársainál sokkal könnyebben kezelhető. Maga Smith egyenesen „Páratlannak” nevezte. William Strachey viszont – talán annak hatása alatt, hogy a lány szokása szerint az erődön kívül meztelenül cigánykerekezett, ahogy kortársainál az megszokott volt – jóval óvatosabb véleményt formált róla: szerinte „jó kiállású, de ledér ifjú leány” volt (ezért kaphatta az állítólag hasonló jelentésű Pokahontasz becenevet). 1613-ban az angolok elfogták Pokahontaszt, és váltságdíjat követeltek az apjától, amit az visszautasított. Fogsága alatt a lány megtanult angolul, felvette a kereszténységet, és Lady Rebecca néven meg is keresztelték. A telepesek abban bíztak, hogy a John Rolfe dohányültetvényessel 1614-ben kötött házassága békét hoz a gyarmatnak. A frigy egészen pontosan 400 éve, 1614. április 5-én köttetett meg.
Néhány történész szerint azonban nem ez volt Pokahontasz első házassága: korábban már két évig élt együtt egy Kocoum nevű „kapitánnyal”, aki talán Pokahontasz apjának testőre volt eredetileg. A férj állítólag a patawomeck (potomac) törzshöz tartozott, amellyel így pecsételték meg szövetségüket a powhatanok. Amikor Pokahontasz éppen férje rokonságát látogatta 1613-ban, Samuel Argall kapitány egy csellel – és a helyi indiánokkal összejátszva – elraboltatta Pokahontaszt, a hajójára vitette, és túszként tartotta fogva, hogy a powhatan törzsszövetség feje cserébe kiadja az 1609-ben vagy 1610-ben kezdődött első angol–powhatan háborúban ejtett foglyait, valamint számos fegyvert. A foglyok kiadása megtörtént, ám Pokahontasz mégsem tért haza népéhez, ugyanakkor egy pillanatra sem feledte apja iránti kötelességeit, és igyekezett elsimítani az ellentéteket a gyarmatosítókkal.
Erre jó esélyt kínált a házasság, amelyet a fiatal özvegyember, John Rolfe kezdeményezett – Kocoum állítólag meghalt egy csetepaté során, de az is lehet, hogy sohasem létezett, valójában a későbbi férj egyik, az évszázadok során elferdült helyi ragadványneve volt a Kocoum. Pokahontasz valódi érzéseiről és szándékairól nem maradt fenn feljegyzés, azt azonban tudjuk, hogy Rolfe szenvedélyesen kereste kegyeit, és egyértelmű testi vonzalmát Jamestown kormányzójának írott levelében azzal magyarázta, hogy a házassággal akarja a lány lelki üdvét megmenteni (a sajátjával együtt), kiemelve őt a pogányságból, és hazáját, valamint Isten nagyobb dicsőségét akarja e tettel szolgálni.
A házaspárnak nem sokkal később, 1615. január 30-án született egy Thomas nevű kisfia, majd 1616-ban Angliába hajóztak, hogy az amerikai gyarmatot népszerűsítsék. Még a királyi udvarban is fogadták Pokahontaszt (közrendű férjét ellenben nem), és a „nemes vadembereknek” kijáró hódolattal és kíváncsisággal vették körül. Neki azonban – és a kíséretében lévő indiánoknak, akiknek az volt a feladata, hogy felmérjék az angolok valódi erejét és hatalmát – nem voltak túl nagy illúziói a gyarmatosítással kapcsolatban, és az őt felkereső John Smith kapitánynak is alaposan beolvasott (ez burkoltan John Smith alább közölt visszaemlékezéseiből is kiderül).
Amerikába való hazautazása előtt mindössze egy nappal hunyt el fertőző betegségben, és a gravesendi Szent György-templomban temették el. Férje 1622-ben halt meg az ültetvényén – lehet, hogy indiánok mészárolták le, de az is elképzelhető, hogy betegség végzett vele –, Thomas Rolfe pedig (akinek neveltetését 20 éves koráig nagybátyja felügyelte Angliában) később szintén visszatért Virginiába, és a gyarmat megbecsült polgára lett.
[1616. június havában]
Ezen idő alatt Rebecca úrhölgy, más néven Pocahontas, Powhatan leánya férjének, John Rolfe úrnak és barátainak szorgalmas gondoskodásával úgy megtanult angolul, hogy jól meg lehetett érteni szavát. Alaposan kioktatták a kereszténység tanaira, és igen udvarias és jól nevelt lett a mi angol szokásaink szerint. Férjétől gyermeke is született, akit gyöngéden szeretett, és a kincstárnok meg a Társaság elrendelték, hogy az ő meg a gyermeke ellátása biztosítva legyen. Ezenkívül különböző magasrendű és rangú személyek nagy szívességgel viseltettek iránta. Mielőtt Londonba érkezett volna, Smith kapitány, hogy meghálálja előbbi jóindulatát, ismertette őkegyelmes fölségével, a királynéval és az udvarral Pocahontas érdemeit, s e célból egy könyvecskét írt a királynénak, melynek rövid kivonata alább következik:
A legfölségesebb és legerényesebb uralkodónő, Anna, Nagy-Britannia királynéjához
Csodálatra legméltóbb Királyné.
A szeretet, melyet Istenem, királyom és hazám iránt érzek, gyakran bátorított a legnagyobb életveszedelemben. Most pedig a becsület késztet arra, hogy vakmerően feledve jelentéktelen voltomat, e rövid írást átnyújtsam Fölségednek. Hogyha a hálátlanság halálos mérgezője a becsület minden erényének, akkor én bizonyára vétkes lennék e bűnben, ha elmulasztanám bármely módját is annak, hogy hálámat megmutassam. Úgy történt, hogy majd tíz évvel ezelőtt, amikor Virginiában jártam, és foglyul ejtett legnagyobb királyuk, Powhatan hada, rendkívüli kegyben részesített e hatalmas vadember, különösen annak fia, Nantaquaus, a legférfiasabb, legnyájasabb s legbátrabb lélek, akit valaha is láttam a vademberek között, és annak leánytestvére, Pocahontas, a király legkedvesebb és nagyon szeretett leánya, aki akkor gyermek volt csupán, tizenkét-tizenhárom éves. Ennek szánalommal telt, könyörületes szíve [megesett] kétségbeejtő helyzetemen, és nagy okot adott arra, hogy tiszteljem őt, magam lévén az első keresztény, akit e büszke király és zordon kísérői valaha is láttak. Miután így barbár erejük rabságba hajtott, nem panaszolhatom, hogy hiányzott volna a segítség megelőzni azt, amit halálos ellenségeimnek hatalmukban volt tenni. Miután vagy hat hétig hizlaltak a vad udvaroncok között, kivégzésem percében a királyleány a maga fejét tette kockára, hogy megmentse az enyémet. Ámde nem elégedett meg ennyivel, hanem rábírta atyját, hogy biztonságban visszaküldjön James Townba, ahol is vagy harmincnyolc nyomorult, szegény, beteg teremtményre találtam. Ezeknek kellett birtokukban tartaniok Virginia egész hatalmas területét. Oly gyönge volt ez a szegény közösség, hogy ha a vademberek nem tápláltak volna bennünket, egyenesen éhen haltunk volna. És a segítséget, legkegyelmesebb Királyné, legtöbbször ezen úrhölgy, Pocahontas hozta.
Amikor pedig a forgandó szerencse a békét háborúra váltotta, a harci viadalok ellenére, e zsenge szűz még mindig nem félt meglátogatni minket, és általa a viszályok gyakran elsimultak, nélkülözéseinket pedig mindig élelemmel enyhítette. Hogy atyja politikája volt-e így felhasználni őt, vagy Isten rendelése tette őt a gondviselés eszközévé, vagy a maga rendkívüli szeretete nemzetünk iránt, nem tudnám megmondani. De abban biztos vagyok, hogy amikor atyja a legnagyobb fortéllyal és erővel rajtam akart ütni – lévén nekem akkor csak tizennyolc emberem –, az éj sötétje nem riasztotta el attól, hogy az irtózatos erdőn keresztül eljöjjön, és könnyes szemmel adja tudtomra a hírt, legjobb tanácsával együtt, hogy meneküljek atyja dühétől, amit is ha az megtudott volna, bizonyára megölte volna őt.
James Townban oly szabadon jött-ment vad kíséretével, akárcsak atyja lakhelyén, és két-három éven át Isten után ő volt az eszköz, mely megőrizte a haláltól, éhínségtől és a teljes zűrzavartól a kolóniát, melyet ha akkor feloszlatunk, Virginia a mai napig az maradt volna, ami volt, amikor mi először odaérkeztünk.
Amióta eljöttem, a dolgokat ott sokféle esemény befolyásolta és változtatta meg; így volt ez bizonyára a távozásomat követő hosszú és kínos háború után, melynek egész ideje alatt semmi hír sem jött felőle.
Két évvel később ő maga került fogságba, és ott tartották még két évig. Ezáltal a kolónia felszabadult [az ostrom alól], és békét kötöttek. Végül is lemondott barbár életmódjáról, és férjhez ment egy angol úriemberhez, akivel jelenleg Angliában tartózkodik, ő az első keresztény abból a nemzetből, az első virginiai, aki angolul beszél, vagy akinek angol férfival kötött házasságából gyermeke született, mely dolog, ha igazából meggondoljuk azt, amit mondani akarok, méltó egy uralkodónő figyelmére. Így, Legkegyelmesebb Úrnőm, elbeszéltem Fölségednek, amiről Fölséged nagyobb élvezetére tudós történetírásunk részletesen beszámol majd, és ezt még Fölséged életében; ámbár írhat erről jelesebb toll, de becsületesebb szívből nem fakadhat. Eddig még soha semmit sem kértem az államtól, sem mástól, és most a magam tehetetlensége, az ő rendkívüli érdemei, Fölséged születése, módja és tekintélye, az ő származása, erénye, szüksége és tapasztalatlansága tesznek engem olyan bátorrá, hogy alázatosan könyörögjek Fölségednek, vegyen így tudomást személyéről, legyen bár ez egy oly érdemtelen hírhozó részéről, mint én – férjének helyzete nem lévén olyan, hogy őt Fölséged szolgálatára érdemessé tegye. Az a legtöbb és ugyanakkor a legkedvesebb, amit tehetek, hogy ezt elmondom, mert senki sem tapasztalta oly gyakran, mint én, milyen nagy a lelke, legyen bár termete akármilyen is. Ha nem fogadjuk illendően, látván, hogy a királyság általa igazában egy királysághoz juthat, irántunk és a kereszténység iránt való szeretete gyűlöletre és haragra válthat, oly mértékben, hogy hamarosan mindent megronthatna, ami jó. Míg ha látja, hogy egy ilyen hatalmas királyné megtiszteli kegyével, jobban, mint gondolhatná, mivel Fölséged annyira jó szolgáihoz és alattvalóihoz, ez annyira elbűvölné, hogy elégedettségében legdrágább vérét áldozná annak érdekében, amit Fölséged és a Király minden becsületes alattvalója a legőszintébben kíván.
És így én alázattal csókolom Fölséged kegyes kezét.
Mivel abban az időben készültem vitorlát bontani Új-Anglia felé, nem maradhattam, hogy úgy szolgáljam őt, ahogy szerettem volna, és ahogy azt ő ugyancsak megérdemelte. De hallván, hogy Branfordban tartózkodik, több barátom társaságában elmentem, hogy meglátogassam. Szerény köszöntés után, minden szó nélkül elfordult s elrejtette arcát, mintha valami bántaná. Ilyen kedvében férje és mi, a többiek magára hagytuk őt két-három órán át, s közben én megbántam, hogy azt írtam volt, hogy beszél angolul. Ámde nem sokkal ezután beszélni kezdett, és jól emlékeztetett a szívességekre, amiket tett volt.
(Fordította C. Cutean Éva)