Beteljesítette az atyai testamentumot. Az ötven éve, 1964. május 27-én elhunyt Dzsaváharlál Nehru, az újkori India történelmének Gandhi utáni és melletti legnagyobb alakjának édesapja, az Indiai Nemzeti Kongresszus vezetője e szavakkal adta át fiának a párt irányítását: „amit az apák nem valósítottak meg, azt a fiaik viszik végbe”.

A független India első miniszterelnöke 1889. november 14-én született India egyik legtekintélyesebb és legműveltebb családjában; apja jól menő, tekintélyes ügyvéd, Mahátma Gandhi barátja volt. Motilal Nehru gyermekei a lehető legjobb képzésben részesültek, neves indiai és brit nevelők tanították őket. Nővére, Vidzsaja Laksmi Pandit 1953-ban az ENSZ-közgyűlés első női elnöke lett, húga, Krishna Hutheesing íróként lett ismert.

A családi légkör már gyermekként fogékonnyá tette a nemzeti mozgalmak iránt: a búr háborúk idején természetszerűleg a telepesekkel rokonszenvezett, az orosz–japán háború alatt szíve a feltörekvő ázsiai hatalomért vert. 16 évesen Angliában folytatta tanulmányait. Az előkelő harrow-i középiskola után a még előkelőbb cambridge-i Trinity College-ban tanult: természettudományból szerzett fokozatot, de hallgatott történelmet, közgazdaságtant, politikaelméletet és jogot. Cambridge után a nagyhírű Inner Temple jogi intézményben tanult tovább – ott szerzett ügyvédi képzettséget. És lenyűgöző műveltséget. Kapcsolatot teremtett a kor számos szellemi kiválóságával – így a szocialista mozgalommal, a Fabiánus Társasággal is megismerkedett.

Rövid ideig ügyvédeskedett Londonban, majd 1912-ben visszatért hazájába. Ott is ügyvédi praxisba kezdett, de azonnal bekapcsolódott a politikai életbe. 1916-ban találkozott először Gandhival – annak haláláig a legszorosabban együttműködött vele, s rövid idő után ő lett a legközelebbi munkatársa.

A hírhedt amritsari vérengzés után minden idejét az erőszakmentes függetlenségi mozgalom kiterjesztésére fordította. Az Indiai Nemzeti Kongresszus Párt balszárnyának vezetőjét a brit gyarmati hatóságok többször is letartóztatták: összesen majd’ tíz évet töltött börtönben. Pártja a teljes függetlenséget tűzte ki célul, s javarészt Nehru fogalmazta meg az 1929-ben kiadott függetlenségi deklarációt.

A harmincas években – követve az európai helyzetet – több ízben is határozottan állást foglalt a demokratikus értékek mellett. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak mellett állt ki, majd a világháború közeledtével kinyilvánította, hogy a Nagy-Britanniától teljes függetlenséget követelő India csakis az angol–francia szövetség oldalán tudja elképzelni a háborús részvételt. Emberi és politikai nagyságát jelzi, hogy amikor a háború kirobbanásakor Linlithgow alkirály egyoldalúan, a választott indiai képviselőkkel való konzultáció nélkül bejelentette, hogy India hadviselőnek tekinti magát, Nehru megszakítva kínai látogatását visszatért az országba, s a durva brit lépés ellenére kinyilvánította, hogy a demokrácia és a fasizmus összeütközése esetén India az előbbi oldalán áll, s teljes erejével és erőforrásaival részt vesz a harcban egy új rend győzelméért. Ugyanakkor feltételeket is támasztott: biztosítékokat kért arra, hogy a háború után India elnyeri a teljes függetlenséget.

Függetlenség és szeparatizmus

1946-ban megkezdődtek a brit–indiai tárgyalások a hatalom átadásáról – az ideiglenes indiai kormány miniszterelnöke és a főtárgyaló Nehru lett. Súlyos konfliktus nem is a britekkel alakult ki, hanem a moszlim szeparatistákkal. Gandhinak és Nehrunak nem sikerült megakadályoznia az erőszak elszabadulását, a véres polgárháborút, amely végül a moszlim Pakisztán megalakulásához vezetett. (A két, egymástól több ezer kilométerre levő országrészből álló állam, amelyet csak a vallás kötött össze, nem bizonyult életképesnek, 1971-ben ketté is vált: Pakisztánra és Bangladesre.)

1954-ben egy Srí Lankán tartott beszédben ő vetette fel először az úgynevezett el nem kötelezett országok – azaz a hidegháború két nagy politikai–katonai tömörüléséhez nem csatlakozó államok – mozgalmának létrehozását. Ekkor alakult ki együttműködése Titóval: mindkettejüknek döntő része volt abban, hogy 1955-ben az indonéziai Bandungban létrejött 29 egykori ázsiai és afrikai gyarmat konferenciája. E találkozó volt a közvetlen előzménye az el nem kötelezett országok szervezete megalakításának. Az eseményre 1961-ben Belgrádban került sor, s az együttműködés négy vezető elképzelésein alapult: az indonéz Sukarno, Nehru, Nasszer egyiptomi elnök és Josip Broz Tito volt a szervezet szellemi atyja.  Mind a négy vezető ismert szószólója volt a „középútnak”, amellyel a fejletlen országokat ki akarták vonni a nyugati és keleti tömbök között folyó hidegháborúból.

Hallatlan tekintélyre tett szert a nemzetközi politika színterén. Szinte minden nemzetközi fórumon felszólalt a gyarmatosítás valamennyi formájának felszámolása érdekében. Ő közvetített Hollandia és az indonéz függetlenségi mozgalom vezetői között, és jelentős szerepet vállalt az ENSZ Közgyűlése által 1960-ban elfogadott dekolonizációs határozat elfogadtatásában. Jóllehet, az 1962-ben kirobbant kínai–indiai háború közelebb vitte a Szovjetunióhoz, de az általa vallott „pozitív semlegesség” politikáját soha nem adta fel. 1964. május 27-én szívroham következtében halt meg.

Politikai pályáját merényletek áldozataivá lett utódai próbálták folytatni. Lánya, a férje nevét felvevő Indira Gandhi 1966 és 1984 között háromszor volt miniszterelnök. Szikh testőre gyilkolta meg, s a miniszterelnöki székben őt követő fiát, Radzsív Gandhit is merénylők tették el láb alól 1991-ben. A gyilkosság után feleségének, Sonia Gandhinak kínálták fel a miniszterelnökséget – ám ő visszautasította. Nehru dédunokája, Rahul Gandhi szintén nem ismeretlen a politikában: a legutóbbi választásokon leszerepeltNemzeti Kongresszus alelnökeként és parlamenti képviselőként ős is elismerte felelősségét a vereségért.