Dózsa György serege 500 évvel ezelőtt vesztette el a parasztháború végét jelentő temesvári csatát. A törökök ellen szervezett keresztes hadjáratból lett felkelés végül éppen a Magyar Királyságot gyengítette meg a közelgő oszmán támadás előtt, ráadásul a jobbágyság elnyomott, és a gazdasági-társadalmi fejlődést gátló helyzetét is újabb évszázadokra betonozta be.
A véres háborúhoz vezető események láncolata Itáliában kezdődött, Bakócz Tamás esztergomi érsek, bíboros pápai trónt célzó ambícióival. A II. Ulászló király udvarában is igen befolyásosnak számító főpapnak valóban volt esélye, hogy megszerezze az egyházfői tisztséget, noha ekkoriban szinte csodának számított volna, ha egy Itálián kívül született pap kapja a szavazatok többségét.
Mindenesetre azután, hogy a magyar udvarban némileg háttérbe szorult, Bakócz minden erejével erre az új céljára összpontosított. II. Gyula pápa 1513 februárjában bekövetkezett halálakor is Rómában tartózkodott, ráadásul a Pápai Állam egyik kormányzója volt. Vagyona és befolyása mégsem volt elég a győzelemhez: márciusban Giovanni de Medicit választotta a konklávé új pápának, aki X. Leó néven foglalta el hivatalát.
Mivel a hírek szerint az új egyházfő sem örvendett túl jó egészségnek, Bakócz abban reménykedett, hogy hamarosan újra esélye nyílhat megmérettetni magát. Az új pápa azonban szerette volna befolyásos ellenfelét Rómától minél messzebb tudni, és erre tökéletes alkalmat kínált Bakócznak a pápaválasztás előtt tett ígérete, hogy az egyház fejeként keresztes hadjáratot szervez a törökök ellen.
Persze egy ilyen akciót nem csak az egyházon belüli politikai játszmák tettek indokolttá. Mátyás király halála, a híres Fekete Sereg szétszéledése után a Magyar Királyság rohamosan gyengült, és II. Ulászló uralkodása alatt a Török Birodalom aggasztó előrenyomulásba kezdett a déli határvidéken. Ugyan a 16. század elejére már leáldozott a sikeres keresztes hadjáratok kora, ha valamikor, ekkor volt valami esély arra, hogy egy erős sereg eredményeket érhessen el. A Török Birodalomban ugyanis belviszály dúlt, miután Szelim szultán 1512-ben lemondatta apját a trónról, ezután előbb testvéreivel, majd lázadó tartományokkal, végül pedig keletről érkező külső támadásokkal kellett megbirkóznia.
A hazatérő Bakócz meggyőzéssel és fenyegetésekkel végül rá tudta venni a királyi tanács tagjait, hogy támogassák a hadjárat tervét (a pápai bulla kihirdetéséhez ugyanis Magyarországon az uralkodó hozzájárulása is kellett), valójában azonban sem a főurak – köztük a legbefolyásosabbnak számító Szapolyai János erdélyi vajda –, sem a köznemesség nem volt túl lelkes a terv iránt. Több ellenérv mellett például az is felmerült, hogy ha a jobbágyok tömegesen gyűlnek majd a keresztes lobogók alá, pont a legfontosabb, tavaszi, nyár eleji időszakban nem lesz, aki földeken dolgozzon. Végül Bakócz keresztülverte akaratát: 1514. április 9-én Budán, a Szent Zsigmond-templomban ünnepélyesen kihirdette a hadjáratra felhívó pápai bullát.
A budai sereg élére a magát egy híres török bajvívó ellen párviadalban elért győzelmével híressé tevő, a forrásokban Székely György néven emlegetett Dózsa György végvári katonát nevezték ki, ám kezdetben igen keveseknek parancsolhatott, ugyanis az első hetekben alig néhány százan siettek a keresztes lobogók alá.
Bakócz ekkor egy jónak tűnő, ám végzetesnek bizonyuló döntést hozott. A siker érdekében a ferences rend obszerváns ágát (a minoritákkal szemben álló, szigorúbb irányzat a renden belül) bízta meg a toborzással. A szegényebb rétegekkel jó kapcsolatokat ápoló, Magyarországon hetven rendházzal és közel kétezer szerzetessel rendelkező obszervánsok jó munkát végeztek, májusra már tízezerszámra álltak a fegyveresek a budai, illetve az országban máshol kijelölt gyülekezőhelyeken. A keresztesnek állóknak a pápa teljes bűnbocsánatot ígért, a szent ügy akadályozóit pedig kiátkozással és a pokol örök tüzével fenyegette. Az obszerváns prédikátorok nemcsak ezzel lelkesítették a tömegeket, a társadalmi viszonyokat rendszeresen bíráló rend tagjai saját világnézetük szerint kicsit belenyúltak az eredeti pápai bulla szövegébe, és az egész mozgalom lassan kezdett forradalmi jelleget ölteni, ami például az adószedők és vámosok elleni kirohanásokban is tetten érhető volt.
Persze a 16. század elején volt is oka elégedetlenkedni a jobbágyoknak, de még a módosabb parasztoknak és mezővárosi polgároknak is. A királyi hatalom meggyengülésével a nemesség számos olyan törvényt fogadtatott el, amely hátrányosan érintette a társadalom többi rétegét. A jobbágyoktól számos korábbi kedvezményt megvontak, a szabad költözés jogának érvényesítése is egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Miközben a kereskedelemmel foglalkozó nemesek vám- és révmentességet kaptak, a kiváltságokkal nem rendelkezők életét gazdasági visszaesés, járványok és éhínségek is nehezítették. Az ország majd minden tájáról összegyűlő keresztesek a táborokban aztán szembesülhettek azzal, hogy a helyzet nem csak az ő házuk táján ilyen rossz, az egymást tüzelő, felfegyverzett embereknek csak egy szikra kellett, hogy szavak helyett tettekkel fejezzék ki elégedetlenségüket.
Az egész felhajtást eleve rosszallóan figyelő nemesek több helyen igyekeztek akadályozni a toborzást, és ezek az incidensek csak gyakoribbak lettek, miután az urak azzal is szembesültek, hogy ezrével gyülekeznek a felfegyverzett jobbágyok az országban. Az összetűzésekben egy idő után már vér is folyt, Bakócz pedig kezdte felismerni, milyen erőket szabadított el: április 15-én leállította a további toborzást, majd a főurak nyomására a király május végén elrendelte a keresztesek feloszlatását.
Az elszabadult láncreakciót azonban már nem lehetett leállítani. A délkeleti határ felé haladó keresztes fősereget csak tovább bőszítették a beérkező hírek. Eddigre már további atrocitások is történtek, a katonák ugyanis fosztogatva, dúlva vonultak végig az országon, és ugyan ez bevett szokásnak számított a korban (ilyen méretű seregek ellátását nem is nagyon lehetett enélkül biztosítani), az már cselekvésre sürgette a nemeseket, hogy udvarházak, kisebb várak is a célpontok közé kerültek.
A feloszlatás hírére Dózsa serege megfordult, majd miután május 22-én Apátfalvánál előőrsét szétverték, rajtaütött a Nagylaknál ünneplő nemeseken, majd 28-án az elfogott urakat karóba is húzatta. Innen már nem volt visszaút, kitört a nyílt háború. A lázadók szellemi vezérei közé előlépő obszerváns szerzetesek új, nemesek nélküli, egyenlőségen alapuló társadalomról prédikáltak, a nemesi haderők pedig összegyűltek, hogy véget vessenek a lázongásnak.
A kiképzetlen paraszti erőknek nem sok esélyük volt a nemesek seregei ellen, ha nem volt döntő számbeli fölényük. Az urak először az ország többi részén verték szét a kereszteseket, majd júliusra erőiket Dózsa katonái ellen összpontosították. A parasztvezér ekkor éppen Temesvárt ostromolta, de megfelelő eszközök hiányában nem tudta bevenni a várat, így amikor július 14-én a Szapolyai vezette nemesi hadak a helyszínre értek, kénytelen volt nyílt csatát vállalni ellenük. A másnap lezajlott ütközet szinte azonnal eldőlt, amikor Dózsa fogságba esett – arról nem számolnak be a források, hogy ez pontosan hogyan történt. Mindenesetre a vezéreit vesztett parasztsereg ellen hamarosan mészárlásba torkollt a csata, a keresztesek maradéka elmenekült a csatatérről. A fősereg felbomlása után ugyan még július végéig folytak összecsapások az országban, de a később Dózsa György-féle parasztháborúként emlegetett felkelés végleg elbukott.
Ugyan a fegyvert fogottak közül sokakat lemészároltak a csatatereken vagy menekülés közben, tömeges kivégzésekre nem került sor – a nemeseknek sem volt érdekük, hogy ily módon pusztítsák el saját munkásaikat. A felkelésben résztvevő falvaknak és mezővárosoknak kártérítést kellett fizetniük, a gyilkossággal és erőszaktevéssel nem vádolt egykori kereszteseknek viszont büntetlenséget biztosítottak.
Dózsával és a felkelés többi vezetőjével azonban példát statuáltak. A parasztvezért egy székre – és nem izzó vastrónra – kötözve egy felhevített vaskoronával koronázták meg, majd társait arra kényszerítették, hogy egyenek testéből. Testvérét, Dózsa Gergelyt a szeme láttára négyelték fel, miközben a többieknek táncolni és énekelni kellett, a papok pedig hálaadó zsoltárokat énekeltek. A korona egyébként nem Dózsa parasztkirályi mivoltára vonatkozott, bevett büntetése volt ez a királyuk ellen forduló hűbéreseknek – Dózsát pedig korábban, érdemei elismeréséül lovaggá ütötték.
A parasztháború sokkja még évtizedekkel, évszázadokkal később is kísértette a nemességet. Ugyan ekkor – például a nem sokkal később bekövetkező török hódítás miatt sem – sikerült a jobbágyság újbóli röghöz kötése, a szabad mozgás még nehezebbé vált, és ahelyett, hogy a nyugati országokhoz hasonlóan a jobbágyok egyre inkább bérmunkásként dolgoztak volna, helyzetük a középkor korábbi évszázadait idézte.
Bakócz csillaga leáldozott a katasztrófába torkolló kezdeményezéssel, 1521-es haláláig végig kellett néznie, ahogy nagy ellenfele, Szapolyai lesz az ország első számú főura. A parasztháború okozta felfordulás és a vérveszteség erősen hozzájárult ahhoz, hogy az ismét erőre kapó Török Birodalom egy évtizeddel később, Mohácsnál meg tudja törni a Magyar Királyság évszázados ellenállását.