A hidegháborúban a szovjetek és az amerikaiak is tudták, hogy az atomhatalmak háborúja idővel a másik teljes pusztulásával végződne. Nukleáris robbanófejek tízezrei gondoskodtak arról, hogy soha ne használják egyiket sem. Ötven éve helyezték hatályba a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elvét, a MAD-doktrínát.
A Mutually Assured Destruction (MAD), a kölcsönösen biztosított megsemmisítés doktrínája kimondja, hogy az atomhatalmak háborúja idővel odáig fokozódhat, hogy a harc mindkét fél teljes pusztulásával jár, ezért a háborúnak nem lehet győztese – viszont épp emiatt nincs is értelme megindítani azt.
Az elv csak akkor érvényesül, ha a harcoló feleknek elég atomfegyverük van a másik totális megsemmisítéséhez. Ha ugyanis az ellenfélnek van esélye ellencsapást indítania, és a támadó félnek is van elég atomfegyvere, harc közben el fogják pusztítani egymást. De mivel ezt mindketten tudják, ez garantálja, hogy nem fognak háborút indítani egymás ellen.
A MAD terminológiáját a hatvanas években kezdték használni, pedig az elvét már korábban is ismerték. Wilkie Collins angol író az 1870-es francia-porosz háború kapcsán írta:
Lassan már csak egyféle civilizációs hatásban hiszek: hogy nemsokára felfedeznek egy olyan pusztító fegyvert, amivel a háború teljes megsemmisüléssel járna, és az emberek ettől való félelme arra kényszerítené őket, hogy megőrizzék a békét.
A XIX. században még sehol sem voltak a nukleáris fegyverek, de a MAD doktrína működési elvét már ez a mondat is megmutatta. Sőt, Julius Caesarnak még egy jól hangzó szlogen is elég volt: si vis pacem, para bellum (ha békét akarsz, készülj a háborúra).
Collins prózáját és Caesar jelmondatát Neumann János formálta modern doktrínává – még a MAD rövidítést is ő találta ki. (A matematikus vicces betűszavak iránti rajongása már a MANIAC komputernél is megmutatkozott.) Neumann volt a játékelmélet megalapozója, és hidegháborús stratégaként az 1957-es haláláig tagja volt az interkontinentális rakétákkal foglalkozó tanácsnak.
A második világháború végére csak az amerikaiaknak volt atombombája; a történészek szerint Hirosima és Nagaszaki lebombázásával nemcsak a második világháború fejeződött be, hanem ekkor kezdődött a hidegháború is. Az atombomba megmutatta, hogy éles harci helyzetben milyen pusztító potenciálja van; az ettől való rettegés egyszerre zárt le és fémjelzett egy korszakot.
1949-re a Szovjetunió is elkészítette a saját atomfegyverét, így a nukleáris hatalmat birtokló világ kétpólusúvá vált. A technológia tehát megvolt, csupán az volt a kérdés, hogyan juttassák célba az atomtöltetet ellenséges terület fölött. Aztán megszületett az amerikai B–36 Convair bombázó (a Peacemaker), illetve a szovjet Tupoljev Tu–95, és már csak a szándékon múlt, hogy melyik habzó szájú őrült nyomja meg a piros gombot.
A politikai klíma igen feszült volt. Dwight David Eisenhower, az Egyesült Államok akkori elnöke leszögezte, hogy ha a Szovjetunió megtámadja Nyugat-Európát, az USA közbe fog avatkozni. Ez viszont a nukleáris háború veszélyével is járt. A NATO leszögezte, hogy háború esetén taktikai atomfegyvert fognak használni, de a szovjetek közölték, hogy erre ők nukleáris össztűzzel válaszolnának. A NATO hasonló reakciója viszont az egész bolygót felperzselő nukleáris háborút hozott volna.
A MAD doktrínát végül 1965. február 18-án helyezte hatályba Robert McNamara, az Egyesült Államok védelmi minisztere, aki konkrét stratégiai elemekkel egészítette ki a neumanni elméletet.
McNamara az első és második csapás lehetősége szerint osztályozta az atomhatalmakat. Ha egy ország be tudja vinni az első csapást, amivel megsemmisítheti a megtámadott ország teljes nukleáris arzenálját, az a háború végét eredményezheti, mivel a megtámadott fél nem tudja folytatni a harcot. Ha viszont ez a művelet nem sikerül, a második csapást már a megtámadott fél viszi be – és ez olyan pusztító lehet, hogy az első csapás értelmét is megkérdőjelezi. Ezt az elvet mutatta be az, ahogy a Szovjetunió nem támadta meg Nyugat-Európát.
Egy kisebb országban, ahol egy meglepetésszerű támadással el lehet pusztítani a teljes nukleáris arzenált, működhet a megelőző csapás. A hidegháború idején, a MAD doktrína bevezetésekor viszont még csak az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak volt atomfegyvere, így erről szó sem lehetett: mindkét ország túl nagy volt ahhoz, és túl sok nukleáris fegyvert birtokoltak, hogy az ellenfél megkockáztassa az offenzívát.
Egy ilyen rendszer csak olyan felek között működhet, ahol az ellenfelet nem lehet az első csapással megsemmisíteni vagy megbénítani, és a harcoló felek nem akarják elpusztítani a teljes emberi civilizációt. Mivel egy ilyen felállásban senki nem fog kezdeményezni – elvégre már az is elég lehet a teljes pusztuláshoz –, feszültségek lehetnek a két fél között, de háború nem törhet ki. A MAD doktrína emiatt szokatlan helyzetet eredményezett:
További csavar: a tartós békéhez egyre nagyobb nukleáris arzenálra volt szükség – még akkor is, ha mindenki tudta, hogy nem fogják használni őket. A doktrína a totális nukleáris háború lehetőségéből indult ki, viszont az elrettentés (ahogy ma hívják: nuclear deterrence) elve csak akkor érvényesül, ha ez a háború minél szörnyűbbnek tűnik. És bár tíz atomcsapás is épp eléggé borzasztó, tízezer még rosszabb.
Ironikus módon az atomfegyver lett a hidegháború békegalambja, ugyanis még a hagyományos háborúkat is ellehetetlenítette. A doktrína azzal is számolt, hogy egy nukleáris kapacitással rendelkező ország, ha nem lát más esélyt a győzelemre, beveheti az atomfegyvereit – de erre megint csak a totális ellencsapás lenne a válasz.
A hidegháború hadiipari költségei rengeteg pénzt felemésztettek, de mindkét fél kísérletezett vele, hogy megbillentsék a fent ismertetett kényszerű egyensúlyt. Miután az amerikaiak rendszeresítették az atomrakéta-indításra is alkalmas George Washington osztályú tengeralattjárókat, az ellencsapás lehetősége egyre valószínűbbé, az első csapás sikere pedig egyre bizonytalanabbá vált - de ez csak tovább erősítette a MAD doktrínát.
Ahhoz, hogy a doktrína működhessen, három dologra volt szükség: stratégiai bombázókra, interkontinentális ballisztikus rakétákra (ICBM), és nukleáris rakétákat indító tengeralattjárókra (SLBM). Ezek alkották az úgynevezett nukleáris triádot.
A nukleáris triád jelentőségét ma már sokan vitatják – egyes vélemények szerint a hidegháború elején elsősorban az amerikai hadiipar belső rivalizálásai és a bürokrácia megkötései miatt sodródtak ilyen irányba az események, nem gyakorlati megfontolásból –, de máig csak az Egyesült Államok és Oroszország támaszkodhat mindhárom platformra. A leghamarabb Kína és India zárkózhat fel melléjük.
A nukleáris triáddal az háborúról kialakult kép is megváltozott: a bolygót felégető otromba népirtásból precíziós csapásméréssé finomodott. Az újabb rakétavezérlő rendszerekkel pontosan lehetett célba juttatni az atomtölteteket, és a tengeralattjárókkal az indítóállásokat is a megfelelő stratégiai pontokon helyezhették el. A nukleáris csapás innentől fogva nem volt egyenlő a világvégével, de az elrettentő ereje így is megmaradt.
A felhasznált eszközök is egyre kifinomultabbá váltak, és lassan megmutatkozott, hogy ha Vietnamban nem is, elméletben érvényesülhet az USA technikai fölénye a Szovjetunióhoz képest. A MIRV-ekkel, vagyis a több robbanófejet is szállító rakétákkal szemben a szovjet elhárítás tehetetlen volt. Minden robbanófejhez külön elhárító rakéta kellett, így az olyan brutális MIRV-ek, mint a 10, egyenként 300 kilotonnás robbanófejet szállító LGM–118A Peacekeeper leszedése már 10 elhárító rakétát igényelt volna. Az akkori technikai szinten ez megoldhatatlan volt, tehát nem adott más védekezési lehetőséget, mint a totális ellencsapást.
A MAD doktrína egyensúlyát Jimmy Carter és Ronald Reagan billentették meg. Carter vezette be a Harold Brown védelmi miniszter nevéhez fűződő 59-es számú elnöki irányelvet: eszerint egy szovjet nukleáris támadás esetén nem a szovjet városokat támadták volna, hanem a szovjet kormányt és a katonai célpontokat, meghagyva nekik a megadás lehetőségét. Egy ilyen háború rengeteg áldozattal járt volna, de az Egyesült Államok talán túlélhette volna a harcot. Reagan ennél tovább ment: ő a csillagháborús védelmi rendszerben, az SDI-ban látta a jövőt. Az űrbe telepíthető fegyverrendszerek már azelőtt leszedhették volna a szovjet rakétákat, mielőtt azok elérik Amerikát.
Csakhogy épp a MAD doktrína volt az oka, hogy az SDI-t még az USA nyugati szövetségesei sem támogatták. Így ugyanis felborult volna a kölcsönös megsemmisítés elve, mivel az USA így már kezdeményező fél lehetett volna, és nem lehetett előre látni, hogy ez milyen politikai és katonai instabilitással járna. Egy ilyen lépés átalakítja az erőviszonyokat, megváltoztatja a fegyverkezési verseny irányát, márpedig ha a nagyhatalmak az SDI elleni védekezésre rendezkednek be, az kiszámíthatatlan következményekkel jár. A MAD sem volt egy életbiztosítás – naná; egy olyan doktrína, ami szerint a békét atomfegyverek tízezrei hozhatják el? –, de az SDI még ennél is nagyobb kockázatnak tűnt.
A paradigmaváltást már nem kellett megvárni. A Szovjetunió belerokkant a fegyverkezési verseny finanszírozásába, így az atomháború réme is tovaszállt. Bár a MAD doktrínának voltak kritizálható pontjai, végül az atomkoffereket és piros gombokat felügyelő döntéshozók is igazolva látták azt, amire az 1983-as film, a War Games számítógépe is rájött: a nukleáris háborút csak úgy lehet megnyerni, ha nem vívják meg.