A szegedi gimnázium neve két hete tartja lázban a szimbolikus ügyekre fogékonyakat, ideje számba venni, mit tudhatunk meg Magyarországról a Ságvári-botrányból. Az 1944-ben csendőrgolyótól meghalt kommunista ellenállóval kapcsolatban ugyanazok hangoznak most el, mint a tíz évvel ezelőtti hasonló vitában, és az érvek helyett most is a kötődések és ellenszenvek számítanak.
Arról, hogy ki volt Ságvári Endre, a 40 felettiek többségének is csak annyi rémlik, hogy valami kommunista lehetett, aki „tudta, hogy győznek, ők az erősek”, de hogy kik voltak a Ságvári-indulóban is megénekelt KIMSZ-esek, akiknek az élén járt, és mi az, hogy ők „vágtak hajdan e tájnak”, az érdektelen, akkor sem izgatott sokakat, amikor énekelni kellett.
Az 1944-ben a letartóztatására érkező csendőrökkel kialakult tűzpárbajban meghalt fiatal kommunistát az államszocializmus emelte be panteonjába, teremtette meg a kultuszát mozi- és diafilmmel, úttörődallal, róla elnevezett ligettel, utcákkal és iskolákkal, köztük a szegedi elitgimnáziummal. Az antifasiszta ellenállás mártírja annyi ünnepségben részesült, hogy az néha még – a vele a kommunista párt 1943-as átalakítása miatt amúgy is összezördülő – Kádárnak is kicsit sok volt.
A Ságvári-kultusz nagyjából eltűnt a rendszerváltásra, de közterületek és intézmények tovább viselték a nevét. Mint az a szegedi gimnázium nevének megtartásáért indított, 10 ezer tagú Facebook csoport kommentjeiből is elég jól látszik, a legtöbb embernek ma már nem az érdekes, hogy ki is volt pontosan Ságvári, sokkal inkább a névhez ragaszkodnak, az önmagáért fontos nekik.
Ezt legszebben a fenntartó egyetem rektorának korábbi javaslata mutatja: ő egyszerűen elhagyná az Endrét, maradna a Ságvári, ahogy a Károlyi Mihály utcából is Károlyi lett Pesten. Csakhogy amíg a Károlyi család „a vörös gróf” nélkül is valami, ezt a Spitzerről magyarosító Ságváriról már nem lehet elmondani. Az endrétlenítést csak úgy lehetne értelmezni, hogy az iskola neve nem a kommunista ellenállóra utalna, hanem önmagára, saját nimbuszára; ez az önmaga jelentés nélküli farkába csavarodó emlékezetpolitikai kígyó esete, magyarosan posztmodern tekervény.
A ságvárizmus egy életérzés
– mondják most Szegeden, és az iskola színvonalát, az itt végzettek kötődését hangsúlyozzák. Jellemző, hogy általában nem Ságvári személyével érvelnek a névmeghagyás mellett, hanem a figurától függetlenítve állnak ki az intézmény mellett. Úgy érezhetik, most egész iskolájukat támadják, de hogy miért sodorná közvetlen veszélybe egy esetleges névváltoztatás a „ságváris szellemiséget”, az akkor sem derül ki a mostani hozzászólásokból, ha elfogadjuk, hogy névnek és kötődésnek mindig van köze egymáshoz. A szegedi reakciók tanulsága:
A lokális ságvárista ellenállás alapvetően a megszokás, a helyi hagyomány, az ideológiamentes tradicionalizmus kifejeződése. Ez a politikával szembeni zsigeri ellenállás, és a „ne szóljanak bele”, a „hagyjanak békén a hülyeségeikkel” érzésnek komoly közösségteremtő ereje tud lenni. Az persze pikáns, hogy ez a spontán, érzelmi alapú konzervativizmus itt most egy kitalált kommunista hagyomány mellett tör lándzsát, és úgy utasítja el a szimbolikus politikát, hogy – öntudatlanul is – egy hajdanvolt politikai szimbólumot védelmez.
Míg Szegeden a Ságvári kevésbé ideológiai fogalom, az országos diskurzusban sokkal inkább az. Hogy mit is fejez ki, az a korábbi vitákból bontakozik ki. A jobboldal felől ugyanis újra és újra megjelent az igény Ságvári Endre figurájának az újraértékelésére. Előbb amikor 2003-ban Hiller István az MSZP akkori elnökeként koszorúzta meg a szegedi emléktábláját, majd két évvel később az Élet és Irodalomban bontakozott ki sokszereplős vita arról, hogy az antifasiszta hősük között lehet-e helye egy kommunistának is.
Végül az hozta újra elő a kérdést, hogy bírósági ítélet rehabilitálta Kristóf Lászlót, az egyik csendőrt, aki 1944-ben le akarta tartóztatni Ságvárit egy budai cukrászdában. A fiatal kommunista ellenállt: a csendőrökre lőtt, egyiküket meg is ölte, kettőt megsebesített, de a tűzharcban ő is meghalt. Kristóf Lászlót 1959-ben koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. Elítélése justizmord volt, hiszen a törvények szerint lépett fel, akkor is, ha utólag az 1944-es ellenállás erkölcsös, a csendőröket küldő hatalom pedig erkölcstelen volt.
A 2006-os rehabilitációt a baloldalon mégis többen szégyennek, az 1944-es terror jogállami igazolásának mondták. Érvelésük logikája szerint, ha a rezsim bűnös, a nevében eljáró csendőr is az, akkor is, ha csak visszalő. Ez azonban jogi nonszensz, az egyszerű végrehajtókat nem tekintették háborús bűnösnek soha.
A jobboldalon a csendőrökkel szembeszálló Ságvárit eközben sokan terroristának bélyegezték. A fegyveres ellenállás és a terrorizmus összemosói nem veszik figyelembe a fennálló rezsim jellegét, mintha a hatalomnak való engedelmeskedés minden korban elemi állampolgári kötelesség lenne. A valóságban Ságvári letartóztatásakor, 1944 nyarára már elvitték és nagyrészt legyilkolták a teljes vidéki zsidóságot csecsemőtől az aggastyánig. Az ellenállás morális kötelesség volt, nem terrorizmus – aki a formális törvényesség nevében ezt megkérdőjelezi, a jobboldal által elfogadtatott Alaptörvénnyel is szembehelyezkedik.
A tíz évvel ezelőtti Ságvári-vita egyik főszereplője Ungváry Krisztián volt. A történésznek sok baloldali értelmiségi ugrott neki, amiért azt mondta, az antifasiszta minimumhoz hasonlóan antikommunista minimumnak is kellene lennie.
Legyen világos: egy sztálinistáról beszélünk.
„Aki ha nem ránt pisztolyt egy adott szituációban, és esetleg túléli 1945-öt, akkor az ÁVH vezetője is lehetett volna” – fejtegette most a HVG-nek Ungváry. Ezt a mi lett volna érvet többen élesen támadták, hiszen Ságváriból éppenséggel válhatott volna akár egy Rajk vagy Nagy Imre típusú figura is. Ungváry szerint azonban az ifjú kommunista Ságvári emlékét ugyanúgy nem kellene ápolni, ahogy egy túl fiatalon meghaló náciét sem, csak azért, mert az illető nem élte meg a holokausztot.
Hogy belefér-e az emlékezeti hagyományba egy kommunista antifasiszta, vagy sem, arra a válasz nyilván alapvetően attól függ, hogy a két totalitárius ideológiát egyformán bűnösnek gondoljuk-e. Ez ma Magyarországon a meghatározó politikai törésvonal, és emiatt az egész Ságvári-kérdés megítélése is természetesen pártpolitikai szimpátiák alapján dől el.
A szegedi gimnázium átnevezését most a jobbikos Szávay István vetette fel, a KDNP-s Rétvári államtitkár a neki adott válaszában írta, hogy szerinte nem elfogadható az elnevezés. Ezt most sokan a Jobbiknak tett újabb szimbolikus gesztusként, politikai kompenzációként értelmezik. Az MSZP is beleállt a csatába:
Mi nem hagyhatjuk hátra hőseinket
– mondta oda hétfőn a szegedi illetőségű Újhelyi alelnök, miközben egy kinyomtatott A4-es lap segítségével Ságvári közzé „nevezte át” az EP-képviselői irodája előtti folyosót Brüsszelben.
Rétvári Bence a törvényre és az MTA „utcanévbizottságának” döntésére hivatkozik, mely szerint Ságvári neve „politikai rendszer fenntartásához kapcsolható”, ezért azt nem ajánlják közterület elnevezésére. Az Akadémiára 2013-ban a politika kényszerítette rá az ítélkező szerepet, állásfoglalásuk nemcsak a politikai jellegű szerepvállalás, de belső ellentmondásai miatt is erősen vitatott. Ságvári fő bűne eszerint az, hogy neve később a kommunista áldozatvállalás jelképe lett. Ságvárit tehát a halála után történtek, a kommunista emlékezetpolitika miatt marasztalták el.
Most ezt Ságvári védelmében hozzák fel a baloldalon, mondván, nem tehetett arról, hogy személye később politikai jelkép lett, és miféle aljasságokat követtek el a nevében. Ságváriról azonban, kinek legnagyobb tette az, hogy rálőtt a letartóztatóira, a rákosista és Kádár-kori legendája nélkül soha nem neveztek volna el semmit. „Ságvárit” a halála utáni hazug politikai mítosz teremtette meg, a kommunisták által kisajátított és felnagyított harcias antifasizmusé. Most sem valóságos személyként érdekes egyik oldalon sem, legfeljebb csak virtuális valamiként, a politikai képzelet ködös alakjaként imbolyog közöttünk.