Húsz éve írták alá a daytoni békeszerződést, lezárva ezzel a hosszú öldöklést és kikényszerítve Bosznia-Hercegovina önállóságát. A béke tartós lett, de Bosznia ma sem néz ki valódi, egységes államnak, Dayton pedig nemzetközi sikerreceptből fokozatosan bűnbak lett, mely maga teszi lehetetlenné a továbblépést. Recsegő struktúrák és a legfontosabb európai béke bizonytalan tanulságai.
Minthogy Bosznia-Hercegovina nevű ország nem létezne Dayton és az azt létrehozó nemzetközi nagyhatalmi szándék nélkül, van abban valami jelképes, hogy maga a daytoni békeszerződés boszniai példánya elveszett. Miután az éppen hivatalban lévő boszniai elnök bejelentette, hogy sajnos nem találják az aláírt példányt, a francia követségről kaptak egy hitelesített másolatot; „nem tudom, ez a hír szomorú vagy inkább vicces” — reagált akkor Bosznia ENSZ-főképviselője, a nemzetközi közösség nagyhatalmú szarajevói megbízottja.
A három államalkotó nemzet, szerbek, horvátok és a muszlim bosnyákok közös országa éppen az etnikai szétszabdaltság és az ellentétek kordában tartására megalkotott, a nemzetközi erőknek kiegyensúlyozó befolyást biztosító daytoni rendszer foglya, ami azt is némileg érthetővé teszi, hogy magát a daytoni megállapodást mennyire ellentmondásosan ítélik meg ma is: az egyezség évfordulója ugyan hivatalosan állami ünnep, de egyáltalán nem tekinti azt mindenki ünnepelendőnek.
Pedig elég Afganisztánra vagy Irakra gondolni, hogy egyértelmű legyen: Dayton lehet sikertörténet is: Boszniában két évtizede béke van, a meglévő és kiújuló feszültségek ellenére is. Ahogy az első világháborút követő versailles-i békeszerződéseket kritizálta úgy a francia Ferdinand Foch marsall, hogy „ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre” – úgy Boszniában már 20 éve azért több, mint fegyverszünet honol.
Az tudja ezt igazán értékelni, aki emlékszik a daytoni béketárgyalásokat megelőző hónapokra: mielőtt 1995 őszén a nagyhatalmak belekényszerítették a szerbeket és a többi felet, hogy egy amerikai légibázison leüljenek egymással, és addig ne is álljanak fel, amíg nem jutnak dűlőre, júliusban a srebrenicai mészárlásban több, mint 8000 bosnyákot gyilkoltak meg Mladić katonái.
Az 1945 utáni legnagyobb európai tömeggyilkosság borzalma és a nemzetközi erők bénultsága közvetve maga is hozzájárult ahhoz, hogy a világpolitika valóban sürgető kényszernek tekintse a tartós tűzszünetet. A szerb Krajina ellen négy nap alatt sikerre jutó horvát Vihar hadművelet, a boszniai szerb erők elleni NATO-bombázások, valamint a Jugoszlávia elleni szankciók együttesen új helyzetet teremtettek, immáron érdekelvé téve Miloševićet is a megegyezésben.
Annak ellenére, hogy húsz év azért nem olyan túlságosan hosszú idő, a Daytoni tárgyalások igazi főszereplői már távoztak az élők sorából. A szerb Slobodan Milošević a legnyomorúságosabb módon: 2006-ban, holland börtönében, ahol az általa elkövetett háborús bűnök miatti felelősségre vonását megelőző tárgyalás zajlott. Felesége és hű harcostársa szülővárosába hozatta haza földi maradványait, ahol maroknyivá zsugorodott hívei körében, házának a kertjében temették el. „Elásták a kert végében, mint egy kanárit” – jegyezte meg valaki a szertartás után.
A horvát Franjo Tuđman már korábban, 1999-ben meghalt, de kultusza a horvát nemzeti érzelműek körében töretlen: Horvátországban és Bosznia-Hercegovina horvát többségű részein a mai napig tengernyi utcát neveznek el róla. A volt Jugoszlávia háborús bűneit kivizsgáló Hágai Nemzetközi Bíróságon azonban az Ante Gotovina horvát tábornokot végül felmentő ítélet indokolásában kimondták, hogy az ártatlan civilek elleni atrocitások miatt neki is a vádlottak padján lett volna a helye.
A 2003-ban elhunyt bosnyák Alija Izetbegović volt hármójuk közül a leginkább intellektuális alkat: a mélyen vallásos, mérsékelt iszlám meggyőződése miatt Tito Jugoszláviájában hosszú évekre bebörtönzött Izetbegović tekinthető a modern Bosznia-Hercegovina atyjának, országa összes ellentmondásosságával egyetemben.
De legtöbbet a megállapodásért az öt éve halott Richard Hoolbroke tett: a szókimondó amerikai diplomata, aki színes karrierje során többek között befektetési bankárként is ténykedett (felesége a magyar származású Kati Marton). Őt egy Daytonról szóló hollywoodi filmben egy Tom Hanks-típusú öltönyös-nyakkendős hős alakítaná, aki ha kell, a felekkel szenvedélyesen ordibál, csak, hogy elérje a célját.
A tárgyalások során három héten át küzdöttek a felek, de a játékszabályokat kőkeményen Holbrooke állította fel. Az Egyesült Államok különleges balkáni megbízottja a ‘78-as Camp David-i megállapodást tartotta modellnek, annyira, hogy még a praktikus dolgokban is kikérte az izraeli-egyiptomi békét tető alá hozó Carter tanácsát. Emiatt szigetelték el a külvilágtól a szerb, a horvát és a bosnyák delegációkat. A megegyezést talán a katonai létesítmény nem igazán kényelmes körülményei is gyorsították, de leginkább maga Holbrooke volt az, aki rábeszéléssel, rafinériával és zsarolással kikényszerítette a megállapodásokat.
Volt, hogy az elégedetlen bosnyák küldöttek már becsomagolták a bőröndjeiket, végül az tartotta őket mégis a helyszínen, hogy Holbrooke egyértelművé tette: a nemzetközi közösség azt a felet fogja felelősnek nyilvánítani az esetleges további vérontásokért, amelyik elhagyja a tárgyalóasztalt. Bár formálisan több nagyhatalom részvételével zajlottak az egyeztetések, a valódi kezdeményezők végig az amerikaiak voltak.
A boszniai szerb megegyezéselleneseket Milosević segítségével sikerült marginalizálni: nekik már nem sok szava volt, miután az ezúttal kompromisszumkész nagy testvér leállította őket. Milosević ment bele — a politikai legendárium szerint egy elnyúló whiskyzés során — abba, hogy például a Brćkói körzet semleges legyen, és ne tartozzon egyik etnikai entitáshoz sem, ahogy Szarajevót is átengedte, állítólag azt mondván Izetbegovićnak, hogy a négy évnyi ostrom szenvedéseivel a város lakói kiérdemelték azt. Akárhogy is, a megkötött súlyos kompromisszumok után az összes fél úgy érezte, hogy az ellenségeik jobban jártak a végső megállapodásokkal.
A Daytoni békeegyezmény sarkalatos eleme Bosznia-Hercegovina államiságának a rendezése. Pedig a délszláv harcok alatt többször is felmerült az egykori Jugoszlávia központi fekvésű, többnemzetiségű tagköztársaságának a szétszabdalása: hasonlóan Churchill és Sztálin papírszalvétán skiccelgetős, közép-kelet-európai országok sorsáról döntő második világháborús egyeztetéseiről, a kilencvenes évek elején kész tényként kezelték, hogy Slobodan Milošević szerb és Franjo Tuđman horvát elnök is szétmérte egymás között Boszniát. Oroszlánrészét Szerbiához illetve Horvátországhoz csatolva, és némi koncot hagytak volna a muszlim bosnyákoknak.
A békekötést tető alá hozó nagyhatalmak egy valamiben azonban biztosak voltak: ha a Balkánon megint teret nyitnak a térképszabászatnak, az véget nem érő háborúskodáshoz vezet. Így hát kikötötték, hogy az országnak, melynek egykor — a háborúból visszanézve mindenképpen — békében élt lakói módszeresen kezdték egymást legyilkolni, egyben kell maradnia. Hogy ez ne legyen teljesen irreális, komoly gazdasági ösztönzőket helyeztek kilátásba. A békekötés után 14 milliárd dollárnyi fejlesztési segély érkezett az országba — ezzel egy főre számítva többet áldoztak a romokban lévő ország konszolidálására, mint a világháború után Németországéra. Ehhez társult a különféle nemzetközi szervezetek szerepe, és az első évben 60 ezres kontingenssel működő békefenntartók masszív jelenléte.
A boszniai konszolidációt a világ egyik legnagyobb demokratizálási kísérletének tekintették, melyet a nemzetközi közösségben sokáig büszkeség övezett: lám, így lehet okos tervezéssel békét és közös országot létrehozni. Visszatekintve azonban ez a történet is bizonyítja, hogy a belepumpált pénz, az importált modellek és a nemzetközi elköteleződés önmagában nem elég egy államépítési program sikeréhez. Ma már Dayton sokak szemében a nemzetközi beavatkozásra létrehozott intézményrendszer kudarcának a jelképe, ahol az egykor fontos garanciákat adó szabályok maguk is akadályozzák az előrelépést.
A békeszerződés negyedik függeléke lett a független Bosznia-Hercegovina ideiglenesnek szánt alkotmánya. És most is beigazolódott, hogy nincs tartósabb az ideiglenes megoldásoknál. Az alkotmányozók akaratuk ellenére gránitszilárdságút alkottak: az azóta eltelt húsz évben nem nyúltak az alaptörvényhez. Egykönnyen nem is lehet (pedig igény az volna rá), mivel csak a három alkotmányozó nemzet, a bosnyák, a szerb és a horvát egyetértésével lehetne újat alkotni, ami nem is olyan nagyon egyszerű.
Platón Akadémiájának a bejárata fölött állt állítólag a felirat: „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát!” Annak, aki az összetettebb felépítésű államszövetségeket szeretné tanulmányozni, mondjuk az Európai Uniót, érdemes előzetesen átrágnia magát Bosznia-Hercegovinán. A két entitásból álló ország területének 51 százalékát a Bosnyák-Horvát Föderáció alkotja, míg a fennmaradó részt a Szerb Köztársaság, valamint a a különleges jogállású Brčkói Körzet is külön szál a sztoriban. A két entitásnak saját alkotmánya, zászlaja, kormánya és minisztériumai vannak. A Szerb Köztársaságban a magyar járásoknak nagyjából megfelelő méretű községek a kisebb egységek, míg a Bosnyák-Horvát Föderációban ugyanezeket kantonoknak nevezik — ki ne akarna errefelé legalább szavakban Svájcra hasonlítani?
Ráadásul a Föderációban minden egyes kantonnak külön minisztériumai vannak, vagyis az egész ország egy turbóbürokratikus vízfej. Még a kisebb hivatalokat is etnikai kvóták szerint osztják el, emiatt is hatalmas az államigazgatás, de ez kiváló melegágya a korrupciónak, valamint az etnikai-politikai hálózatok működtetésének is. Az etnikai fragmentáltságra épülő struktúrák pedig azokat a politikusokat erősítik, akik a „sajátjaik” érdekeinek megvédésével kampányolnak, így a nemzeti kiegyezést keresők alulmaradnak a választásokon.
Bosznia alkotmányának egyik legfőbb hiányossága, hogy deklaráltan a bosnyák, a szerb és a horvát, mint a három alkotmányozó nemzet, valamint a polgárok által alkotott közösség együttélésének a legmagasabb szintű jogszabálya. A három nemzet képviseletével nincs is gond, hiszen például a három tagú elnökségben egy-egy bosnyák, szerb és horvát tag vesz részt a rotációs elvnek megfelelően. No de kik akkor a polgárok? A három nagy, államalkotó nemzetre szabott politikai kereten kívül egyszerűen nincs lehetőség bárki mást képviselni.
A rendszer súlyos fogyatékossága, hogy ha valaki Boszniában a nemzeti kereteken kívül gondolkodna, akkor labdába sem rúghat. Aki számára másodlagos az etnikai hovatartozás, kilóg a politikai térből: az a faramuci helyzet is előáll, mint amikor a horvát nemzetiségű Željko Komšić töltötte be az elnökségben a horvátokra szabott kvótát: ő deklaráltan nemzetek feletti politikát folytatott, így azonban az etnikai alapon a képviseletükre számító horvátok maradtak elnökségi tag nélkül.
Életképes-e Bosznia? Sokak szerint nem kifejezetten. A szerb részen mindenütt a saját trikolórjuk lóg, míg a bosnyák-horváton is csak a bosnyák többségű területeken lobog az összállami zászló. A Szerb Köztársaság politikusai ott tesznek be a Föderációnak, ahol csak tudnak, ráadásul a Föderáción belül sem felhőtlen az összhang a bosnyákok és a horvátok között. A horvát többségű területeken, főképp Hercegovina déli részén már a sakktáblás horvát zászló helyi változata dívik, és ha mulatoznak a helybéliek, akkor melodikus irredenta dalokban éltetik Horvátország gyönyörű tájait — Herceg-Bosna is egy a sok közül, mint például Dalmácia.
A független Bosznia-Hercegovinában olyan apróságokat is átütő sikertörténetként könyveltek el, mint amikor sikerült elérni, hogy az autók rendszámtábláin mind a Szerb Köztársaságban használt cirill, mind a Föderáció latin írásmódja szerepeljen: most a számkombinációk mellett csak olyan betűket adnak ki, amelyek mindkét írásban megvannak.
A sebek nem gyógyultak be, erről bárki meggyőződhet, ha elmegy a srebrenicai mészárlás évfordulójára a bosnyák mártírok sírjaihoz a szerb falvakon keresztül vezető úton. Azonban az emberek többségét nem a revansvágy hajtja, pusztán a jobb, élhetőbb életre, magasabb életszínvonalra vágynak. Boszniában a fiatalok munkanélkülisége közmondásosan (és a statisztikák szerint is) kiugróan magas; de az országon néhány éve átsöprő éhséglázadásnak semmiféle etnikai színezete nem volt. Még arra is akadt példa, hogy a Szerb Köztársaság háborús veteránjai elmaradt nyugdíját a két évtizede még ősellenség Bosnyák-Horvát Föderáció egykori katonáinak a gyűjtéséből pótolják.
Az utóbbi időben, a paralizált boszniai politikai rendszer és a menekültválság kapcsán többen, még Merkel is beszélt olyanokat, hogy a Balkánon nem zárható ki, hogy ismét lesz háborús veszély. „Dayton nem örökéletű, nem is annak szánták” — mondta néhány napja Federica Mogherini, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője. „A daytoni tárgyalók azt remélték, hogy a háború utáni politika ‘lépésről lépésre egységesebbé tudja majd tenni az országot'. Mindannyian tudjuk, hogy ebben sok tennivaló van még” — fogalmazott.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Legfeljebb annyit, hogy ha húsz év múlva is béke lesz Bosznia-Hercegovinában, sőt ha még akkor is lesz ország ezen a néven, netán a szintén még létező EU részeként, na az lenne csak az igazi eredmény.