Visszahúzódó, alárendelt, erényes és törékeny: ezeket a tulajdonságokat, illetve viselkedési mintákat várták el a nőktől a viktoriánus Nagy-Britanniában. De mi történt akkor, ha a lehető legdrasztikusabb módon eltértek ezektől az elvárásoktól – méghozzá erőszakos bűntettek elkövetésével?
Ezt a kérdést járta körül új kutatásában Andrew August, a Pennsylvania Állami Egyetem történelemprofesszora, aki az 1880-as évek elején bíróságon tárgyalt 2500 testi sértéssel kapcsolatos híradást tanulmányozott át az East London Observerben. A jelentések szerint a vádlottak számottevő része, 32 százaléka nő volt, s az is kiderül belőlük, hogy a munkásosztályból származókról milyen ítéletet formáltak a bírók és a sajtó – és néhány nő miként fordította ezt a javára.
A mintában előforduló férfiak és nők, valamint bűntetteik is látszólag hasonlóak voltak. „A tettlegességgel megvádoltak nagy része ugyanahhoz a korosztályhoz tartozott, és az áldozatuk rendszerint férfi volt”, vonja le a következtetést a professzor.
A Journal of British Studies című szakfolyóiratban megjelent tanulmányból ezzel szemben az is kiderül, hogy a kevésbé feminin módon viselkedő nők szigorúbb büntetésben részesültek. A testi sértéssel vádolt részeg nőket ritkábban mentették fel, vagy elégedtek meg csupán a bírsággal, mint a józanok esetében, és gyakrabban ítélték őket két hétnél hosszabb börtönbüntetésre. Azokat a nőket, akik megrúgták áldozatukat, szintén gyakrabban ítélték tizennégy napnál hosszabb letöltendő büntetésre, és durva büntetés várt még a harapáson, illetve köpködésen rajtakapottakra is. Az egyik elítéltet „férfiasan kinéző nőnek”, egy másikat „nőstény vadembernek” tituláltak.
August professzor szerint ezt a jelenséget a középosztály „civilizáló offenzívája”-ként kellene felfognunk, melynek célja a munkásosztály viselkedésének ellenőrzése, kontrollálása volt, mind az egyes társadalmi rétegektől, mind pedig a különböző nemhez tartozóktól elvárt viselkedéssel kapcsolatban. A bírósági ülésterem és az újságok nyilvánosságuk révén e törekvés kiváló eszközeinek bizonyultak. „Az erőszakos nők csak akkor számítottak problémásnak, ha eltértek az elit nemi normáitól, sztereotípiáitól”, állítja a kutató.
Ha a nők sikeresen megfeleltek e normáknak, kihangsúlyozva szerepüket anyaként és feleségként, vagy tisztának, becsületesnek, engedelmesnek, gyengének mutatták magukat, a bíróság és a külső szemlélők kevésbé veszélyesnek látták őket. Viszont ha szembementek a normákkal, és erősként, férfiasként vagy konfrontációt keresőként léptek fel, nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy a hatóságok komolyan veszik a rendzavarásukat, és „fenyegetőnek” tartják őket.
De ahelyett, hogy a munkásosztálybeli nőket a jogrendszer passzív áldozatainak látnánk, Andrew August szerint inkább éles eszűnek, találékonynak kellene tartanunk őket. „Egészen másként fogták fel a szerepüket és helyüket, mint a középosztály viktoriánus háziasságának szószólói. Függetlenül attól, hogy szegények voltak és életüket gyakran kitöltötte az erőszak, tudták, hogyan kell bánni a hatóságokkal, így a rendőrséggel vagy a bírósággal. Sokan keményen megdolgoztak azért, hogy az elithez tartozók tetszését elnyerő színjátékot tudjanak eljátszani.”
Ezek a színjátékok azonban nem voltak se őszinték, se tartósak. „Ehelyett inkább a »nőiesség díszruháját« öltötték fel egyesek a bíróság és a külső szemlélők kedvéért; ha sikeresek voltak, akkor a bíróság és az újságok elnézőbben tekintettek rájuk. Az ilyen esetek bepillantást engednek a munkásosztálybeli nők stratégiáiba, de számot adnak a hatóságoknak a bűnözők eltérő típusaihoz való hozzáállásáról is.”